2012. júl. 27. | 02:00

Szóval Szerzs, na meg kritika

Írta:

fokep serj tankian harakiriSokan írnak zenei kritikát  

A baj a meghatározással van, azt hiszem. Mi is a kritika valójában? Itt konkrétan a zenei kritikára gondolok. Ha nagyon belemennénk, az jönne ki, mint mondjuk az igazság fogalmánál. Hogy teljesen más mindenkinél. Úgyhogy mielőtt belevágok, röviden vázolom, hogy nekem mit jelent a kritika, a zenei kritika.

Nekem egészen pontosan azt jelenti, hogy egy újságíró (ezt megint külön kellene tárgyalni persze...) szubjektív módon, mégis zenei ismeretekkel rendelkezve szakmai és egyéni érvekkel alátámasztva tárgyal egy zenekart, és annak lemezét. Namost a helyzet az, hogy úgy gondolom, a legtöbb kritikánál ez alapból hiányzik. Az írójuk vagy nem ért a zenéléshez, vagy egyszerűen spanyolviasszarónak képzeli magát, és öntelten és kegyetlenül istenít vagy fikáz. A másik ellenpont az adott albumon másodpercenként végiglépdelő együgyű szerencsétlen, aki szintén kurvára nem ért a dolgához. Én is ilyen volnék? Lehet. Ha ezt érzed, ne olvasd tovább!

Ha mégis tovább olvasod :) - Én azt tartom igazi kritikának, ha zenekedvelőként és ismerőként véleményt nyilvánítasz szubjektív módon egy adott bandáról, vagy/és annak egy adott lemezéről, feelingjéről stb. Vagyis leírod, mit gondolsz, érzel a zenéről, és alátámasztod. Na ez utóbbi azt hiszem a legtöbb esetben nagyon hiányzik. Fikázni tudnak az okosok, de hogy alá is támasszák érvekkel az általuk gondoltakat... Próbálom illusztrálni tehát, mire is gondolok:

Serj Tankian Harakiri című legújabb lemezéről sokan írtak már. Az egyik legnagyobb médiumként a Lángoló Gitárok Blogot tartják ugye itthon. Hát én eléggé kétkedve nézegetem az írásokat, szerintem az Indexhez és az Origóhoz is hasonlóan brutál módon el vannak szállva az írói, és hát nagyon az jön le, hogy egyrészt sok esetben nem tudnak írni, másrészről pedig látszik, hogy hangszer soha nem volt a kezükben. Így aztán tényleg hiteles, ha egy világszerte ismert és elismert zenész/énekes produktumát kezdik el porba tiporni, földig alázni. Kíváncsi lennék, ha leültetnénk mondjuk egy dob vagy billentyű elé bármelyiküket, egy normál harmóniát is ki tudnának-e csalni bármely hangszerből. Na erről ennyit, a véleményem megvan róluk, és cikkjeik kommentelőiről is. Itt teszem hozzá, nagyon örülök, hogy minket nem lájkolnak még tizenezren, mert akkor a mi cikkjeink is arra a sorsra jutnának, hogy a sok - magát világszarónak képzelő - buzeráns agyonvitatkozná és szétgyalázná mindegyik írásunkat.

Szóval Serj Tankian új lemeze, a Harakiri szerintem egy nagyon jó lemez. Rövid, és nagyon tömör pozitív kritikaként annyit tudok mondani róla, hogy végre megtalált egy olyan vonalat, ami igen, eléggé populáris bizonyos szempontból, viszont nagyon jól tükrözi a csákó zenéjének igazi feelingjét. Teljességgel értelmetlennek tartom hasonlítgatni a SOAD-hoz, és egyfolytában ömlengeni arról, hogy az milyen fasza volt, és hogy ez meg milyen szar ahhoz képest. Értelmetlen baromság. Ez egy tök más dolog, egy saját projekt. Ami húz, ami fantáziadús, néha bizony tényleg emlékeztet a SOAD-hangulatra, ugyanakkor tele van jól eltalált váltásokkal, és szerintem túlmutat az eddigi két szólólemezén. Szóval nekem abszolút bejön ez az új cucc, úgy ahogy van. Nem egy világraszóló alkotás, nem helyezném a rock legkiemelkedőbb lemezei közé, mert nekem is van egy idézőjeles rangsorom, amibe nem valószínű, hogy ez a stílus lenne az elsők között, viszont az biztos, hogy nagyon egyedi és tényleg jól sikerült anyag. És itt a fő MERT: sok helyen klasszikusnak tekinthető rock-témákkal van tele, viszont a pontos és épp odaillő játék tökéletesen alátámasztja a számokat, elsősorban Serj énekét. Lehet őt persze néha túl önkifejezőnek, magahangoztatónak titulálni, de ez is fölösleges - egy művész miért ne fejezhetné ki magát saját lemezén úgy, ahogy neki jólesik? Utalok itt egyben a jazzre is, mely szerintem az egyik legtökéletesebb műfaj a világon. Amikor egy művész, egy nagyon jól képzett, a hangszeres tudást eszközként használó alkotó önkifejezése találkozik egy őt, de legalábbis játékát megértő és befogadó füllel, és ebből egy kettős (zenész és hallgató) katarzis alakul ki. Tehát nem kell itt csodákat várni, és tényleg nem kell SOAD-feelingre számítani. Ez egy sima 2012-es album, ami nem mutat túl önmagán, és nem is akar stílusteremtő lenni, valamilyen szinten mégis az. Lényegében egyfajta fúzió, ami jól sikerült. Hát ma azt hiszem éppen ezt a fajta muzsikát illeti a JÓ kifejezés :) Szerintem!

Ezt írtam én, a cikkelős [stanley]

A következő kritikát pedig egy kollegám, [versember], aki szintén megírta véleményét a lemezről, a saját felfogásában. És milyen érdekes, hogy egy oldalon megfér kétféle vélemény is... nahát...

A System of a down egy egész generáció meghatározó együttese, akikre szinte már nosztalgiázva emlékszünk vissza, holott a zenekar létezik és koncertezik, mégis lemezt utoljára 2005-ben adtak ki, akkor viszont kettőt is a Mezmerize-t illetve a Hypnotize-t. Igaz, azokat meg minek, hiszen minőségileg össze sem lehet hasonlítani egy Toxicity-vel. Azonban a jövő kép még ennél is rémisztőbb, mert a frontember Serj Tankian 2007 óta magánakcióba lendült és idén adta ki a 3. szólólemezét, Harakiri címmel. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy egyedül is képes SOAD-hoz hasonló dalokat összehozni, de hát hol van ezekben a számokban a katarzis az élmény. Az első két albuma az Elect the dead és az Imperfect Harmonies is csak nyomokban tartalmazott jó, hallgatható tartalmat. Erőltetett volt mind és hiteltelen.

A Harakiri-re többszöri hallgatás után is azt kell mondjam, saját meglepetésemre jobb, mint az első két próbálkozás. Nem fényévekkel, de fénypercekkel. Igazából a hiányérzet az, ami minden track közben előtör belőlem. A kis "én", akinek az tetszett, hogy Malakian furcsa hangja keresztezte Serj hangját, reflektált rá vagy fordítva. De együtt érte el azt a hatást, hogy a SOAD az volt ami. Egy új jelenség. Az örmény származásnak is persze betudható az ő közreműködésük és, hogy nyomot hagytak az alternatív metal/rock égiszén. Az elvárás emiatt is nagy Tankian-nal kapcsolatban, de ez nem is lehet másképp. Viszont ő azért nem akkora zseni, mint egy Maynard (Tool), aki akármihez nyúl tökéletes lesz.

A lemezre visszatérve, egészen jó, mint említettem. Nem fog rekordokat döntögetni az eladási listákon, de azért söralátét sem lesz a sok korongból. A 11 számot elég soknak érzem a 45 perces tartalmával, megint sok sallang keletkezett, amit nem távolította el a sorjázó. Egy rövidebb, de ütősebb albummal kiegyeztem volna, mert megint egy-két olyan felesleges dalt került fel, mint pl. a Reality TV. Abszolút szemétbe való, valamelyik korábbi lemez egyik számának a másolata, amiket már eddig is skippeltem. A lemeznévadó dal, a Cornucopia az Occupied Tears és a Figure It Out is kedvemre való volt. Lehet szemezgetni és találni is nem kiherélt dalokat, de összességében még mindig az a véleményem, hogy poroljuk le a régi SOAD mp3-akat és csapjunk egy retro délutánt.

A cikkelős neve: [stanley] és [versember]
A cikkelés ideje: 2012.07.27.

Tovább a kategóriában: « Colorstar: Flow Freedom »

IMPRESSZUMOS

Rétegkultúrát bizergáló gyomlálócsoport vagyunk. Egy független kultúrportál, kulturális lap, vagy valahogy így hívják általában. Célunk az általunk értékesnek tartott rétegkulturális produktumok (ándörcuccok) bemutatása, eljuttatása mindenkihez, aki kicsit is nyitott. A hogyan az érdekes leginkább. Tartózkodunk a hagyományos, klasszikus stíltől, teljesen egyedi módon, leginkább az atmoszférára, a hangulatra figyelő impresszív írásokat igyekszünk adni.

Szerkesztős:
Nádas Dávid [stanley]
E-mail: szerk@kulturgyom.hu
Mobil: +36/20 951-1660

Cikkelős kollégás:
Nádas Dávid [stanley]
Kapitány Zoltán [kyprios]
Bakos Gergő [gelu] 

Please publish modules in offcanvas position.