Kettő produkcióval hamarabb megismerkedhettünk, tavaly a Micsoda, míg idén az Ég veled érkezett meg hibátlan klippek kíséretében. A zenekarra jellemző, összetéveszthetetlen stílusjegyek mellett mindkét dal az őket megelőző, Minden nagylemezhez képest egy egységesebb, letisztultabb hangzást képviselt, egyszerűbb témák és motívumok, kevesebb kísérletezés, zsigeribb dalszövegek vetítették előre az új irányt.

Az EL ezzel szemben szemérmetlenül rúgta rám az ajtót a 444888-al, a leesett állam keresgélése közepette szemléltem a másodperc törtrésze alatt szétrebbenő fadarabokat, s földre huppanó ajtólapot. A villanyzúzda a fizikális károkozás mellett hasonlóképpen járt el a lemezzel kapcsolatos prekoncepciómmal, itt bizony híre-hamva sincs visszafogottabb, egységesebb hangzásnak, kevesebb kísérletezésnek. A dal tökéletesen érzékelteti a szekértáborokra szétszakadt közállapot előtt értetlenül állók dühét, hangutánozza első pár másodpercében a megzenésített portálok kommentszekció gumiszobáit. 

Ahogy épp feleszmél az ember, máris érkezik az előre borítékolhatóan közönségkedvenc Kösz, ahol egy tempós hálaadást énekelhetünk együtt a frontemberrel.

Az eddig tapasztalt hangulatváltások végig kísérik a lemezt, a már ismert Ég veled baljós, sodró lendülete, az eszköztelenné váló, kilátástalan küzdelmet követő, elbocsátó sorai után szinte értelmezhetetlenül lassabb ütemekre ereszkedve érkezik az Ikarosz, ahol az eddigi váltások immáron 3 percbe zsúfolódva dobják felszínre az utolsó sorok súlyos felismerését.

A játékidőt a Nincs harag felezi el, ahol az igazán dühös lemez a halált is melegebb éghajlatra küldi, teszi mindezt illetődött, monoton mormolással, s ha őszinték vagyunk magunkkal, a kaszás irányába ennél hitelesebb közlés nehezen elképzelhető.

A Sokáig vártalak beismerten egy szakítós dal lett, ami számomra a lemez csúcspontja, képtelenség a háttérben hallgatni, teljes figyelmet követel, az első taktusól bevonja a hallgatót, hibátlanul foglalja össze a veszteséget, félelmet, dühöt, keserű beismeréseket.

A Csukódj be a Plüss és a Madarak dalokra jellemző, könnyedebb befogadhatóságot magán hordozva énekli meg az elengedés utáni beletörődést, amit a Ki vagyok én öndefiníciós kételyhimnuszának megállíthatatlan elrobogása követ.

Az eddig érlelt haragot és dühöt beleszarással oldja fel a DIY klippel megtámogatott Nem számít, ahol számomra a kívántnál nagyobb, bár hibahatáron belül billegő lendülettel sikerült meglökni a dilivonatot.

Zárásként az Óra érkezik, ami ismét magával ragadó atmoszférát teremtve vonzza be a hallgatót a karórakeresésbe, illetve az idő felszeletelésébe.

A félórás anyag nem vádolható megfelelési kényszerrel, az eddigi kísérletezést, dalszerzői korlátokat szétfeszítő törekvést, eklektikát magán hordozza, ízlésesen integrálja a reneszánszát élő pszichedelikus rock hatásokat, a maximalizmusból fakadó bizonyítási kényszert elengedve új arcát mutatja a zenekar, az ebből fakadó egyszerűség így még egyértelműbbé, őszintébbé varázsolja a lemezt.

Az új szerzeményeket október 12-én az Akváriumban klub falai között tudod torkod szakadtából együtt ordítani a zenekarral. Érdemes a jegyet még most beszerezned, eddig is gyorsan fogytak, azonban a lemezmegjelenést követően garantáltan rohamtempóban kapkodják el a maradékot!

Mint minden platformon, itt is kénytelen vagyok a jelezni a zenekar számára az első sorban kialakítandó vízvételi lehetőség szükségességét, ha már végelgyengülésig pogóztatnak mindenkit.

"Ennél jobb már úgysem kell", találkozzunk október 12-én!

LINKEK az új lemezhez:

youtube | spotify | deezer | dalok.hu