szerda, 29 augusztus 2012 02:00

Keleti nyugalom, nyugati kényelem

Írta:

fokep marigoldEzt gondolták a Best Exotic Marigold Hotelről   

nyugdíjas angol főhőseink, amikor úgy döntöttek, hogy életük utolsó éveit a jó öreg Indiában szeretnék eltölteni. Hogy a kint lét aztán nem úgy sikerült, ahogy elképzelték? Valóban nem. De végül is, ahogy egy indiai bölcsesség tartja, „Minden jó, ha a vége jó. Ha nem jó, még nincs vége.”

Az Oscar-díjas Szerelmes Shakespeare c. film rendezője, John Madden 2012-ben rávett egy rakás rendkívül elismert brit színészt, hogy álmodjanak vele. Tudjuk, hogy a parádés színészgárda önmagában nem garancia a sikerre, viszont igencsak emeli egy egyébként is kiváló film színvonalát. A Magyarországon elsősorban a James Bond filmek titokzatos M-jeként ismert Oscar-díjas Judi Dench; a Laurence Olivier-díjas Celia Imrie; az Igazából szerelem bolondos Billy Mack-jét alakító BAFTA-díjas Bill Nighy; a Harry Potter-filmek kissé savanyú McGalagony professzorát életre keltő kétszeres Oscar-díjas Maggie Smith; az Oscar-díjra jelölt Tom Wilkinson (Szerelmes Shakespeare, a Nevelőnő), valamint a hazánkban talán kevésbé ismert, de Nagy-Britanniában igen népszerű Ronald Pickup és Penelope Wilton mindenesetre biztosan nem bánják, hogy ez a szerep is bekerült az önéletrajzukba.

marigold 2A Keleti Nyugalom – Marigold Hotel (The Best Exotic Marigold Hotel) egy hihetetlenül bájos, szívbemarkoló történet, mégis, szinte nincs olyan jelenete, amely ne hordozna magvas mondanivalót. A cselekmény azzal kezdődik, hogy hét angol nyugdíjas úgy dönt, elhagyja Angliát, és egy internetes hirdetés csábításának engedve egy a gyarmati szép időket idéző, koloniális stílusú indiai luxusszállodába költözik. Hogy kit mi visz rá erre a lépésre (anyagi problémák, elvarratlan magánéleti szálak, orvosi kezelés, kalandvágy stb.), az talán kevésbé érdekes. Fontosabb, hogy hogyan küzdenek meg az új helyzettel, miután – természetesen – egyáltalán nem azt kapják, amit vártak: a szálloda omladozik, a szobákat ellepte a por, nem működik a telefon, India pedig sokkal hangosabb, zsúfoltabb, szagosabb és ízesebb, mint ahogy arra bármelyikőjük számított.

A szereplők szócsöve a nézők felé Evelyn (Judi Dench), aki a megérkezést követő kilencedik napon a kultúrsokkból éledezve így összegzi a nyugdíjas csapat első tapasztalatait: „A régi szokások könnyebben feledésbe merülnek, mint gondolnánk, s helyettük újak születnek. Már nem a Rádió 4 műsorával kezdődik a napom; most már a Jaipur Herald szolgáltatja a híreket. Talán ugyanígy hozzászokom majd az autó- és árusforgataghoz. Van még egy hely a világon, amely ekkora támadást intéz érzékszerveink ellen? Akik régről ismerik az országot, rutinosan végzik a dolgukat, de az újakat semmi sem készítheti fel a zaj- és színkavalkádra, a hőségre, a forgatagra, a végtelen tömegáradatra… Először minden rád zúdul, de lassanként rájössz, hogy ez olyan, mint egy hullám: Ha küzdesz ellene, akkor ledönt a lábadról; ha elmerülsz benne, kijutsz a másik felén. Ez egy új és más világ. A kihívás az, hogy megbirkózzunk vele. S ne csak megbirkózzunk, de fejlődjünk is.”

A film azt mutatja be, ahogy ki-ki a maga módján, de végül is megküzd az új helyzettel. Legkézenfekvőbb tanulsága, hogy nem csak a húszéveseké a világ, s hatvan év felett nem kell feltétlenül felkötnünk magunkat. Ha végignézünk az egész nap redőnyözött panelszobáikban gubbasztó, ezer testi nyavalyával küszködő, életunt és megkeseredett magyar kisnyugdíjasokon (őszinte tisztelet a kivételeknek és együttérzés az ide tartozóknak), talán nem is hisszük el komolyan, hogy lehet másként is, szépen megöregedni. Pedig lehet, csak a mai magyar társadalom és morál ezt rendkívül nehezen teszi lehetővé.

marigold 1

[Intermezzo: Még játsszák a mozikban a Lopott idő (In Time) c. filmet (lehet, hogy erről is kellene írni egy külön ajánlót), amely egy olyan elképzelt, nem is olyan távoli jövőben játszódik, ahol az idő – azaz szó szerint az emberi élet – a fizetőeszköz. Egy csésze kávé négy percbe, egy kiadósabb ebéd fél órába kerül. A gazdagok gyakorlatilag örökké élhetnek, a szegények pedig a szó szoros értelmében élet-halál harcot vívnak a megélhetésért. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira valóságtól elrugaszkodott az ötlet. Végül is ma mi folyik Magyarországon a köz- és magánszférában egyaránt? Agyonhajszolják az embereket, legtöbbször semmi pénzért, akiknek a munkán, az evésen és az alváson kívül sokszor semmire sem marad idejük, az eszetlen hajtásba belebetegszenek, s ha a rendszernek szerencséje van, az öregkort már meg sem érik, így nem kell nekik nyugdíjat fizetni. Aki mégis megéri, az ott áll fásultan, leharcoltan, azzal a bűntudattal, hogy már nincs alkalma bepótolni, amit elmulasztott…]

Na de ne legyünk pesszimisták, mert ez a film éppen az optimizmusról szól: arról, hogy sohasem késő, hogy múltbéli hibáinkat és rossz döntéseinket helyre lehet hozni (legalább is olyan értelemben, hogy magunkban helyre tesszük, bűntudat nélkül beépítjük ezeket is, s ha megváltoztatni nem is tudjuk, legalább nem követjük el őket még egyszer és tanulunk belőlük), hogy a magány és a testi nyűgök ellenére számtalan lehetőséget tartogat a szépkor (ugye milyen kifejező a magyar nyelv?).

Azért tetszik nagyon a film, mert minden korosztály számára van mondanivalója. A már idézett „ha nem jó, még nincs vége” gondolat az elképesztően lelkes, már-már holdkóros Sonny (Dev Patel, Gettómilliomos), a szálloda „menedzsere” szájából hangzik el. Kortól függetlenül sajnos sokan hajlamosak vagyunk a végletes gondolkodásra; ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk, vagy valamilyen (akár saját magunk, akár a társadalom által felállított) elvárásnak nem sikerül megfelelnünk, akkor azt hisszük, vége a világnak. Csakhogy az élet nem ott ér véget, ahol a háromszázhuszonhat részes telenovellák: az oltár előtti csókjelenetnél, hanem… na hol is? Még azt sem állíthatjuk biztosan, hogy a halálnál. Minden egyes nappal folytatódik a történet, akkor is, ha nem jó, és akkor is, ha éppen jó.

A gondolat első fele, a „minden jó, ha a vége jó” a magyar nyelvben is létező közmondás, s azt a – tudományosan is alátámasztott – népi bölcsességet fejezi ki, miszerint az ember saját maga alkotja meg múltját, az idő előrehaladtával újra meg újra átdolgozza élményeit, s végül egy egységes élettörténetet alkot a széttöredezett emlékképekből. Pszichológiai szükségletünk, hogy életünkre úgy szeretnénk visszatekinteni, mint ami egészében véve jól sikerült. S ha a vége jó, akkor valóban minden jó, hiszen minden hozzátartozik ahhoz az úthoz, ami a végén a „jó”-hoz vezetett. Végső soron mi magunk vagyunk felelősek az életünk alakításáért – nemcsak abban az értelemben, hogy cselekedeteink következményeit vállalnunk kell, de abban az értelemben is, hogy mi magunk adunk jelentést, értelmet életünk történéseinek. Ha az objektív körülmények nem éppen kedvezőek, akkor sem akadályozza meg senki, hogy szubjektíve jól érezzük magunkat, nem igaz?

A Best Exotic Marigold Hotel egyszerűen, szinte magától értetődően és hihetetlenül megkapó módon mutat rá ezekre az életigazságokra. Az igen komoly filozófiai és pszichológiai témák mellett ráadásul rendkívül aktuális és jelentős társadalmi kérdéseket is feszeget (eltérő kultúrák találkozása, homoszexualitás, xenofóbia, kasztrendszer, házasság stb.), mindezt pedig az egyes szereplők egyéni élettörténetébe ágyazva, ezáltal a kommerszkultúrához szokott nézők számára is könny(ebb)en emészthető formában. Pont emiatt ajánlom szívből annak is, aki nem hajlandó ilyesmire kinyitni a fülét, mert megcsömörlött már a társadalmi problémáktól, vagy éppen nem az az „intellektuális” fajta. Kellő helyzet- és jellemkomikummal, turisztikai elemmel, romantikával, klisével és felszínes poénnal rendelkezik a film ahhoz, hogy bármilyen napszakban és lelki állapotban élvezettel tudjuk nézni. Más kérdés, hogy így kevesebbet kapunk tőle, mint amennyit nyújtani tud. Bárhogy is nézzük azonban, a végén lehetetlen úgy felállni a székből, hogy ne visszhangozzanak bennünk új reményt és erőt adva Evelyn záró gondolatai: „Az egyetlen igazi kudarc az, ha nem is próbálkozunk. A sikernek pedig az a mércéje, hogyan birkózunk meg a csalódottsággal… [De] ahogy mondják: minden jó, ha a vége jó. És ha nem jó, akkor hidd el, ez még nem a vége.”

A cikkelős neve: [noi]
A cikkelés ideje: 2012.08.29