csütörtök, 12 szeptember 2013 02:00

Műkritika. Nem mű kritika!

Írta:

[kyprios] szerint  mukritika

Egy kicsit elbizonytalanodtam. Valamit rosszul értelmezünk mi itt, a Kultúrgyomnál. De az is lehet, hogy a nálunk sokkal olvasottabb és mértékadónak tekintett online zenei sajtó nem találja a helyét. Valami megcsúszott náluk a kritikus és a mű, illetve a kritikus és a művész viszonyában. Belső kényszer vezérli őket, hogy irónikus-szarkasztikus vitriollal közelítsék meg a kritika tárgyát amúgy metszően és felülről, lazaságnak beállított hanyagsággal és felületességgel. (Ál)fiatalosnak és (ál)szakmainak tűnő stílusukkal azt próbálják leplezni, hogy írásaik valójában korrektség és alázat nélkül, rutinból összecsapott fércmunkák.

Örömforrásunkat, a zenét nem érdeklődve kóstolgatják, hanem undorral turkálnak benne, mintha férget piszkálgatnának a botjukkal. Büszkeségeink, a hazai zenei élet krémje pedig mind esélytelen, eleve bukásra ítélt próbajátékosoknak tűnnek, akik bármit is tesznek le az asztalra, sosem fogják elnyerni a zenéről amúgy mindent tudó, tévedhetetlen ítészek elégedettségét.

Pedig véleményem szerint az elmúlt szűk egy év különösen gazdag felhozatallal kényeztette el a zenerajongókat. Hosszabb szünet után egy érett és alaposan kidolgozott albummal jelentkezett Péterfy Bori és a Love Band. A legnagyobb visszatérő mégis a VHK, akik az új lemez megjelenését követően ismét a régi lendülettel koncerteznek. A Zagar az utóbbi tíz év zeneileg talán legtökéletesebb magyar albumát tette le az asztalra. Megjelent minden idők legjobb Irie Maffia és HS7, valamint az elmúlt évek legütősebb Korai Öröm anyaga. És még sorolhatnám: Sena második szólóalbuma, az új Magashegyi, Brains, vagy Barabás Lőrinc szólólemeze. A legtöbbről ezek közül leírtuk véleményünket. De írtak róluk máshol mások (és mindenekelőtt másképpen) is. Néhány, a kontextusból kiragadott, de a hasonló cikkek stílusát megfelelően illusztráló szövegfoszlány a Lángoló Gitárok Zagar-kritikájából és a Quart Magashegyi Underground recenziójából:

reméljük, hogy nem csak a "Legrosszabb lemezborítók" kategóriában lesz majd esélye csúcsot ostromolni ... nem kicsit közhelyesek, egyik sablont mondják fel a másik után ... a love szó a lemezen többször hangzik el, mint az összes agyonszűrt, modifikált Twin Peaks-főcímdallal előadott, bugyután manipulatív vallási kisfilmben együttvéve, de a "things will never be the same again" és a "message in the bottle" sorokat sem tennénk be a "Tippek és trükkök haladó dalszövegíróknak" c. kötetbe ... ez utóbbi (Odd Moments of Eternity) a végefelé már azért rendesen kezet fog a giccsel is, főleg a gyengébb minőségű keresztényrock-megoldásokra emlékeztető kórusával ... kiemelendő a Toybox On The Shelf ha máshonnan nem, közepesen gagyi horrorokból mindenki számára ismerősen csengő játékdoboz-dallam ...

A Magashegyi Underground második albumát hetekig nem mertem meghallgatni. Csak tologattam ide-oda a CD-t, mert annyira ijesztő volt a borítója, hogy az alapján valami rémes, modernkedő giccstől lehetett tartani ... felbosszantanak az olyan béna szavakkal, mint a "csókcsata". (Bár nála legalább nem dőlnek Rilke-kötetek Proust-könyvekhez, mint a Závada-féle Szinopszisban.)

Kinek jó ez? Csak a kritikusnak, aki belemegy valamiféle kétes értékű versenybe: a többieket túllicitálva és az olvasók mind magasabb ingerküszöbét ostromolva abban a hitben ringatja magát, hogy most aztán jól beolvasott ennek a művész népségnek, egyúttal a kollégáknak ismét fitogtathatta tájékozottságát és felsőbbrendűségét. Belterjes és öncélú erőlködés ez, ráadásul romboló, mert a művészt és a művet a legtöbb esetben világosan leírt érvek vagy érthetően kifejtett ellenvélemény nélkül, egyszóval alaptalanul támadja és degradálja, egyúttal a zenehallgató közönséget elbizonytalanítja. Leereszkedő és fölényes hangvételével még a cikkben esetlegesen előforduló pozitív mondatokat is megkérdőjelezi. Egy értelmesen, építő szándékkal megírt elmarasztaló kritika nem kelt rossz érzéseket az olvasóban és nem sérti az alkotókat. Az ilyen írások viszont demoralizálóak, mert aláássák a művész és a mű, a közönség és a mű, valamint a művész és a közönség viszonyát.

Nem sokat tehetünk ez ellen. Minket pár ezren olvasnak, őket több tízezren. Helyzeti előnyük van, biztos a pozíciójuk. A mi szerepünk és eltökélt szándékunk az, hogy a kultúrgyomos hagyományokat folytatva tudatosan pozitívak maradunk. Célunk, hogy az általunk megtalált és megbecsült darabok eljussanak az olvasókhoz, megkapják a lehetőséget, hogy megismerhessék ezeket a rétegkultúrába sorolt elemeket is. Cikkelünk, nem cinkelünk. Persze nem elvtelenül, hiszen mi is leírjuk ha valami nem tetszik, de a véleményünkkel megbántani senkit sem akarunk. Tiszteljük a művészeket és az őket kedvelő olvasóinkat. Nem akarunk beletaposni mások virágoskertjébe. És a könyvespolcon már csak azért is egymásnak döntjük Proust-ot és Rilkét.

A cikkelős neve: [kyprios]
A cikkelés ideje: 2013.09.12.

Kapcsolódó elemek

Tovább a kategóriában: nMüzML »