csütörtök, 05 december 2013 00:00

Volt egyszer egy siket fiú

Írta:

Szécsi Noémi: Gondolatolvasó

Először is szeretném leszögezni, hogy nincs ínyemre a negatív kritika. Olvasni sem, írni még kevésbé. Sajnálom rá az időt, és még azt sem gondolom, hogy előbbre viszi az emberiséget. Ezúttal azonban nem volt más választásom, mert felelőtlen módon nemrég azt ígértem, hogy a Kultúrgyomon az elsők között fogunk beszámolni egy bizonyos könyv bizonyos folytatásáról. Szóval.

Szécsi Noémi Gondolatolvasója „a 2011-ben megjelent 1848-as emigránsregény, a Nyughatatlanok folytatása, egy tervezett trilógia második darabja. Számos ott megismert szereplőt viszontláthatunk benne, bár ez a regény az előzményektől függetlenül is kerek és magával ragadó história. Történet az idegenségről, a saját gondolataink börtönében kavargó ellentmondásos érzésekről és a felnőtté válásról. Meg a szerelemről.” – olvashatjuk az írónő blogján, a Halcsontos Fűzőn. E sorok alapján, valamint a Nyughatatlanok után bennem maradt kellemes hiányérzet és a hatásos könyvtrailer (ti tudtátok, hogy van ilyen?) megnézése után alig vártam, hogy kezembe vehessem a regényt.

Szécsi Noémi alapos kutatómunkát végzett, mielőtt belevágott eme rendkívül merész vállalkozásba. Történelmi regényt írni önmagában is óriási feladat, de hozzá egy siket fiúról, erre nem sokan adnák a fejüket. Kíváncsi lennék, egy „bennfentes” hogyan ítélné meg a sztorit, mennyire tudná beleélni magát a főszereplő helyzetébe. Kíváncsiságomat ki fogom elégíteni, mert két siket ismerősöm is jelezte, hogy szívesen elolvasná a könyvet. Kár, hogy ti ezt már nem fogjátok megtudni. :) Mindenesetre most a többségi társadalom, a hallók szemszögéből közvetítem az élményt.

Szóval ott tartottunk, hogy kutatómunka: „A triviálisnak ható részletek teszik élettelivé, esendővé a regényhősöket – ez különösen történelmi regények esetében van így. A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó írásakor ezért túrtam fel mindent, hogy megismerjem a 19. századi magánéletet.” – olvashatjuk az írónő vallomását. Sajnos a könyv tagadhatatlan érdemei ellenére nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Végig az volt az érzésem, hogy a borító belsejére jó érzékkel kiválasztott szövegrészlet – „Ez hát a szerelem, gondoltam undorral, már csak ez hiányzott. Újabb hiábavaló szenvedés az eddigiek tetejébe.” – volt a legizgalmasabb pillanat az egész könyvben. Szécsi Noémi megtartotta a Nyughatatlanok szelíden csordogáló narratíváját, de sajnos a Gondolatolvasóban nincs egyetlen feszültséggel teli jelenet, egyetlen szaporább lélegzetvételre ösztönző fordulat sem, ami ellensúlyozná a „hideg, szinte tárgyilagos” – mondjuk ki: vontatott – meseszövést. A történet itt sem tart sehonnan sehová, de most már nem nyugtat meg minket a remény, hogy majd a folytatásból kikerekedik valami. Hiszen még a Nyughatatlanok által felvetett rengeteg kérdésből sem kapunk választ szinte semmire. Nem csak arról van szó, hogy 17 év telik el a két cselekmény között, de azzal, hogy a Gondolatolvasó elbeszélője maga a főhős, az összes többi szereplő perspektívája kiesik. Nem úgy látjuk viszont Amy-t vagy Rudolfot, ahogy megismertük, és nemcsak azért, mert megviselte őket az élet, hanem mert fiuk, Fülöp szemüvegén keresztül találkozunk velük. (Már amennyit találkozunk velük.)

gondolatolvasoSzécsi Noémi próbálkozik valami hasonlóval, mint ami a Nyughatatlanok egész történetén végighúzódó alapvető feszültséget adta: ott ugyebár a brutális nyitány hosszú ideig tartó megoldatlanságával érte el ezt a hatást. A Gondolatolvasóban nincs szörnyű gyilkosság – Párizs ugyan ostromzár alatt van, de valahogy nem érezni semmi tragikusat a hullákkal borított tér szenvtelen bemutatásánál. Nincsenek szellemek, misztika (nehogy azt higgyük, hogy a regényben két szónál több esik a gondolatolvasásról) – nem baj, nem elengedhetetlen ez sem egy izgalmas regényhez, de azért lássuk be, a Nyughatatlanok pikantériáját ez adta. Nincs sokkoló felütés, vannak viszont apró rejtélyek, amelyek feloldása sokat várat magára – túl sokat. Itt a párhuzam, amire a bekezdés elején utaltam. Akár még feszültség is lehetne bennünk, hogy na vajon mi a rejtélyek nyitja – de nincs. Ami a Nyughatatlanokban aha-élménnyel társult, az itt legfeljebb egy vállrándítással intéződik el. Semmi szerepük sincs a történet fősodrában ezeknek az apró kis titkoknak, s mire megoldódnak, már el is felejtettük, hogy miről is volt szó eredetileg.

Nincsen a történetnek se eleje, se vége, még annyira sem, mint a Nyughatatlanoknak. De amíg ott az esetleges történetszövés egy kirakós játék darabjaira emlékeztetett, az itt véletlenszerűen párosított zoknik kupacára. De amit a legjobban hiányolok, az, amit a Nyughatatlanokban a legjobban szerettem: „az emberi lényeg esszenciáját” megragadó jellemrajzokat. A Nyughatatlanok szépreményű hőseiből egy rakás lecsúszott alak lett: egy boldogtalan házasságban megkeseredett, idegbeteg nevelőnő = a hajdan szürkeségében is tündöklő, életerős Amy; egy szintén idegbeteg, érzéketlen vidéki intéző = a tiszteletre méltó Rudolf; egy hisztérikus, tehetségtelen színésznőcske = Matild, Fülöp nővére; egy kisstílű és képmutató uzsorás = Rudolf húga; na meg a hasisfüggő spicliből szentimentális sikettanítóvá avanzsált Fábián, alias Szakáll. Ez önmagában nem lenne baj, „így buknak el a hősök”, mondhatnánk, de ezek iránt az emberek iránt semmi rokonszenvet nem érzünk, semmi „archetipikus” nincs bennük, nem szól valódi önvalónkhoz – a sötétebbik felünkhöz sem. Az új szereplők még kevésbé. Néhányat azért soroljunk fel a rend kedvéért: egy kurvákkal, abszinttal és ópiummal élő, ámde a forradalmi és demokratikus eszmékért lelkesedő úri fiú, egy felcsinált úrilány, egy kivénhedt szajha, egy szeretője cipőjének orrát nyaldosó takarítónő, a forradalmi ifjúság újabb emblematikus alakja: a cipőorrnyalató stb. Hm… Vajon mi a közös az előzőekben? Elárulom: a szex. Tele van a könyv szexszel (nem erotikával, nem szerelemmel – pedig ezt ígérte a fülszöveg! – hanem kőkemény szexszel) és trágársággal. Teljesen feleslegesen, mert abszolút nem lesz izgalmasabb tőle a történet.

Sajnálom a Gondolatolvasót, mert nagyon jó regény lehetett volna. De nem lett az. Talán meg kellene filmesíteni. A korabeli dagerrotípiákkal illusztrált és szomorkás dallamokkal aláfestett könyvtrailer a Fülöpöt alakító színész mélabús ábrázatával és a tenger fölött szállingózó sirályokkal megspékelve legalább megpengetett valami nosztalgikus húrt az emberben. A könyv sajnos nem. Nekem legalábbis nem jött át.

  A könyv adatlapja az Európa Kiadó honlapján  
  Megveheted az Alexandránál  
  Szécsi Noémi facebook oldal
  Alexandra

A cikkelős neve: [noi]
A cikkelés ideje: 2013.12.05.

Kapcsolódó elemek