2013. nov. 12. | 00:00

Az élet vajon mi?

Írta:

Szécsi Noémi: Nyughatatlanok   

Szécsi Noémi Nyughatatlanok c. könyvéről sokan, sokhelyütt írtak már, maga az írónő is több interjúban mesélt arról, hogy szerinte miről is szól ez a „rendhagyó, újromantikus történelmi regény”. Felmerülhet a kérdés, hogy minek írunk róla még egy kritikát, jó két évvel a megjelenése után. Nos, egyrészt azért, mert most került a kezembe a kötet, másrészt pedig a napokban jelenik meg a folytatás, a Gondolatolvasó, amiről a Kultúrgyom az elsők között fog beszámolni. Úgy ám.

 

 

Szóval olvasgattam a rengeteg megjelent kritikát, amelyek némelyike bizony meglehetősen kifinomult, már-már tudományos színvonalú, látszik, hogy szerzőik alapos történelmi és irodalmi ismeretekkel vannak megáldva. Na, ez az ismertető nem ilyen lesz, és nem azért, mert a Kultúrgyom olvasóiról azt feltételezném, hogy értelmi képességeiket meghaladná egy hasonló jellegű iromány befogadása, hanem azért, mert ennek az írásnak nem egy minden apró részletre kiterjedő ismertetés vagy a regény színvonalának, műfajának, stílusának boncolgatása a célja. Aki ilyesmire, a mű keletkezésének körülményeire, Szécsi Noémi József Attila-díjára vagy egyebekre kíváncsi, az nézzen utána. (például itt vagy itt)

Bármennyire csábító lehetőség, még a mondanivalóról sem fogom megmondani a tutit, mert azt akarom, hogy elolvassátok a regényt, és mondjátok meg ti, számotokra mi a tanulság. Mert hogy hatással van az emberre, az biztos. Nekem mostanában ez az egyetlen elvárásom a művészeti alkotásoktól, legyen az zene, film, regény, vers, akármi: hasson. Ha adott pillanatban nem is tudjuk megfogalmazni, mi volt benne az, ami megragadott, tudat alatt munkál bennünk az élmény, gondolat- és érzelmi világunk észrevétlenül alakul, gyarapszik.

Na de vágjunk bele a könyvismertetőbe! A könyv hátoldalán olvasható leírás nagyjából arra jó, hogy az embernek halvány fogalma legyen arról, mi a cselekmény kontextusa: „1848 után Európát elborította a forradalmak törmeléke. Az emigrációra kényszerülő magyarok vagy Törökországba menekültek, mint Kossuth és a hozzá közel állók, vagy Amerika, illetve a kontinens liberális városai, London, Párizs, Brüsszel és Genf felé vették az irányt”. Megszállottak, hitükvesztettek, spiritizmus, asztaltáncoltatás, mártírok, szabadságharc, kísértetek – ilyen szavak ugrálnak a szemem előtt. Nahát, ez alapján tényleg valami rendhagyóra, meg történelmire számítani. Ezek után közepes fokú kíváncsisággal kezdtem neki az olvasásnak, hogy aztán az előhang néhány sora után az egekbe szökjön a vérnyomásom: „Halálüvöltés. Az életlen szekerce olyan erővel sújtott le, hogy egyetlen, pontosan kimért mozdulattal elválasztotta a nyaktól a női fejet.” Atyaúristen, micsoda barbár, véres, mégis természetes egyszerűséggel, szinte magától értetődőséggel ábrázolt brutalitás. Tisztára olyan, mint a Huszadik század (Novecento/1900) című film. Talán hatásvadász a felütés, de a célját elérte. Egy darabig emlékezni fogok erre, az biztos. Az előhang után le is tettem a könyvet egy napra „emészteni”.

szecsi noemi nyughatatlanok

Szerencse vagy sem, a történet folytatásában nincs gyilkosság, sőt, szinte túlontúl nyugodtan csordogál a cselekmény, nem tart sehonnan sehová, szorosabb-lazább módon egymás után következő képeket látunk a szereplők életéből. Olyan örök témákat érint a szerző, mint a barátság, házasság, család, szerelem, szexualitás, haza stb. Az asztaltáncoltatás és a kísértetek felbukkanása számomra csak másodlagos jelentőséggel bír, annyira természetes módon illeszkednek a cselekménybe, hogy elveszítik minden titokzatosságukat. Nincsen szó igazi misztikumról, „csupán” hétköznapi, valódi emberi sorsokról. Szinte csak a szabadságharcra és „az otthoniakra” való hosszabb-rövidebb utalások emlékeztetik az olvasót arra, hogy hol is járunk korban, történelmi helyzetben. Egyébként inkább olyan érzésünk van, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetne némelyik epizód, párbeszéd. Valahogy Szécsi Noéminek sikerült megragadnia a sokszínű emberi lényeg esszenciáját (figyelitek ezt a paradoxont?), azt a részünket, ami sosem változik bennünk, mert archetipikus.

 

Mindezt néhány kallódó, útkereső főhős, a nyughatatlan lelkek kapcsolatain keresztül ábrázolja az írónő: az aranyifjú Almássy Aladáron és bájos, asztaltáncoltató feleségén; a tiszteletre méltó, elkötelezett Bárdy Rudolfon és skót nején, a mindig mélabús és fásult, helyenként melodramatikus Aimee-n keresztül, aki számomra valahogy mégis a történet legizgalmasabb karaktere, talán mert annyira kilóg a több szereplő közül. Aztán ott van a kémgyanús és hasisfüggő Fábián; két hajdani bajtárs, akikről kiderül, hogy homoszexuálisok; a Magyarországon és az emigrációban született gyerekek, francia komorna, angol lady-k, mulatt szerető és így tovább. A hősök színes kavalkádja mellett a cselekmény helyszíneként szolgáló európai városok és a szereplők által használt nyelvek változatossága színezi tovább a regényt, ennek ellenére a történet hangulata egyáltalán nem lüktető, inkább letisztult, nyugodt. Mások írták, hogy azért, mert hiányzik belőle a pátosz: „az aprólékosan megkomponált viktoriánus nyelvi és tárgyi környezetben – a mondatok szintjén is – brutális illúziótlanítás zajlik”. A hősök sem igazi hősök, nagyon is gyarló emberek. Ebből a szempontból egyfajta anti-szabadságharcregény a könyv műfaja.

Lélekbúvároknak kedvére válhat a szereplők – egyébként kidolgozatlan – jellemrajzában vagy a kor társadalmi moráljában rejlő mélyebb értelmezési lehetőségek kibontása: például a Bárdy kisfiú némasága szimbolizálhatja azt, hogy minek beszélni egy olyan világban, ahol úgysem értik meg egymást az emberek. Szociológusként, történészként vagy hazafiként elmélázhatunk azon, milyen is lehet a száműzetés keserű kenyerén rágódni, és a regény „történelmiségének” megadva a tiszteletet 1848 kapcsán elmélkedhetünk haza, nemzet, identitás fogalmairól. De ha akarjuk, nyugodtan el tudunk siklani a „mélyebb” részletek fellett, és a mondanivaló felszínén maradva, nyugalmunk bármilyen különösebb megzavarása nélkül haladhatunk a történet végkifejlete felé.

Az egyedüli valódi izgalmat a könyv kezdete óta Damoklész kardjaként felettünk lebegő feszültség jelenti, amit a felütés keltett bennünk: mi köze van ehhez az egészhez a szörnyű vérontásnak? Mégiscsak disszonáns, ahogy a vad brutalitás átvezetés nélkül csap át a nagyon is nyugodtan folydogáló cselekménybe. Vagy az elején ragadtatta el magát túlságosan az írónő, és ezért kellett „hideg, szinte tárgyilagos narrációval hűteni” a cselekményt, vagy direkt az volt a szándéka, hogy az olvasót már az elején ráhangolja a folyamatos agymunkára, a rejtett összefüggések utáni kutatásra. Mert nincs ám minden elénk rakva, mint a sült galamb, sőt! Néha nagyon is esetlegesnek hat a történetszövés: az olvasó érzi, hogy megvannak valahol a kirakós játék darabjai, csak mintha az elején összekeverték volna és véletlenszerűen egymás után szórták volna őket. Ezért mindig bennünk van a bizonytalanság, hogy nem kellene-e visszalapozni, hátha átugrottunk egy fontos részletet, elfelejtettünk beilleszteni egy újabb darabot.

A vége előtt nem sokkal ott van ugyan a csattanó, helyére kerül a vérontás – sőt, élelmesebb vagy egy bizonyos Jókai novellát ismerő olvasók már korábban is rájöhetnek a rejtély nyitjára – de azért valami mégis hiányzik ahhoz, hogy igazán kerek legyen a sztori: a katarzis, az olvasás közben felkorbácsolt sokféle érzelem és a zavaros gondolatok feloldása. Ezt az írónő nem végezte el helyettünk, ez már az olvasóra marad. Ez nem feltétlenül baj, csak a bevezetés–tárgyalás–befejezés felosztású prózához szokott olvasónak lehet furcsa. Azt gondolhatnánk, hogy de hiszen jön a folytatás, naná, hogy nincs lezárva a regény. Na igen, csakhogy a történet 17 évvel később folytatódik! Szerintem inkább arról van szó, hogy a való élet is ilyen lezáratlan, csapongó, sokszor csak évek múltán kerülnek helyére bennünk a dolgok. Mindenesetre sokat mondó, hogy maga az írónő is így nyilatkozott: „Először életemben azt fontolgatom, hogy folytatást írjak egy regényemhez, mert érdekelne, hogy a felvetett dilemmákra milyen választ lehet adni”. Várjuk! Addig olvassátok ti is a Nyughatatlanokat, és gondolkodjunk azon, hogy az élet vajon mi.

  A könyv adatlapja az Európa Kiadó honlapján
  Megveheted az Alexandránál  
  Szécsi Noémi facebook oldal

A cikkelős neve: [noi]
A cikkelés ideje: 2013.11.12.

Kapcsolódó elemek

IMPRESSZUMOS

Rétegkultúrát bizergáló gyomlálócsoport vagyunk. Egy független kultúrportál, kulturális lap, vagy valahogy így hívják általában. Célunk az általunk értékesnek tartott rétegkulturális produktumok (ándörcuccok) bemutatása, eljuttatása mindenkihez, aki kicsit is nyitott. A hogyan az érdekes leginkább. Tartózkodunk a hagyományos, klasszikus stíltől, teljesen egyedi módon, leginkább az atmoszférára, a hangulatra figyelő impresszív írásokat igyekszünk adni.

Szerkesztős:
Nádas Dávid [stanley]
E-mail: szerk@kulturgyom.hu
Mobil: +36/20 951-1660

Cikkelős kollégás:
Nádas Dávid [stanley]
Kapitány Zoltán [kyprios]
Bakos Gergő [gelu] 

Barátos


b dalok
reklamkoho


kulter

 

Please publish modules in offcanvas position.