szombat, 04 október 2014 00:00

Csé szívet Bogoz, Anton meg Vezuv

Írta:

Amúgy jól vagyok, köszi.bogoz antonvezuv

Két lemezről szól valójában ez a cikk. A Balogh Csaba 'Csé' vezetésével működő Bogoz zenekar 'azt hiszem, mégis viszem a szívem' címet kapó első albumáról, valamint az énekes-dalszerző Gyulai István "Sztív" köré szerveződő csapat, az Anton Vezuv szintén förszt korongjáról, melynek a címe pedig 'Into the sea'.

Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy ráakadtam a Bogozra még jópár éve, mikor csak pár demójuk volt. Aztán kijöttek valami EP-vel, ami különösebben nem hatott meg. Most meg az első nagylemezzel, ami meghatott. Persze nem könnyekkel, hanem a fülbe mászó dalaival. Otthoni hallgatások során hároméves kislányom is ezerrel beindult rá, táncba fordultak a mozdulatai játék közben rendesen. Csé mesélt nekem arról, hogyan is került ő a zenei berkekbe: "Szüleim járattak zeneiskolába még kiskoromban, de akkor nem jelentett nekem a zene sokat. Aztán később kamaszfejjel elkezdtünk koncertekre járni, a következő pillanatban meg már egy zenekarban találtam magam. Máig emlékszem az első fellépésre, arra az érzésre, mikor a legelső szám akkordjait megpengetve megmozdult a tömeg. Akkor tudtam, hogy mindig ezt akarom majd csinálni."

bogozArról is fagattam, mit is Bogoznak ők valójában... "Sok és sokféle témám van, zenében és szövegben is. A legjobb egyszerűt alkotni, ami mégis különleges valamiben, minden sallang nélkül. Szerintem az eddigi dalok ilyenek, ki tudod venni belőlük a lényeget. Remélem, az összes rosszat sikerült kidobni." Azt hiszem, ez tényleg így van. A lemezt hallgatva azon gondolkodtam rossz szokásomhoz híven, hogy cikkben mit is tudnék írni, milyen stílus is ez. Alterszerű, de annál populárisabb... Csé ezt mondta erre: "Beállni valaki vagy valami mögé mindig könnyebb, mint a szokásostól eltérő dolgokat csinálni. Nem akarunk tudatosan se ilyenek, se olyanok, se stílusteremtők lenni. Vagyunk, amilyenek vagyunk. Hogy ez működik-e, azt mondom: igen. Aki eljön Bogoz koncertre, azt meg szoktuk nyerni magunknak. Már csak az van hátra, hogy az emberek széles tömegeihez eljussunk, ami nagyon nehéz." És valóban. Ahogy hallgattam a lemezt kétszer-háromszor, azt vettem észre a napi teendők közben, hogy egyszer az egyik, egyszer a másik számuk refrénje megy a fejemben, vagy dúdolgatom, fütyörészem. Márpedig ezesetben rendesen beette magát oda a nagy sötétségbe... :) 

Kértem Csét, meséljen egy kicsit a csapat születéséről, és a tagokról. "Nehezen találtuk meg egymást, viszont mindannyiunk részéről szerelem volt első zenélésre.  Én inkább komponista típus vagyok, mint egy szál gitáros előadó, ezért mikor megírok egy dalt, hallom a fejemben, hogyan kellene szólnia zenekarral, és mindig sikerül úgy összeraknunk. Igazából attól teljesedik ki, hogy a többiek is hozzárakják a saját dolgaikat, végül igencsak "megszólalnak" a számok. Életem legjobb zenekarában játszom most. Patrik a Kőbányai Zenei Stúdióban végzett, de hogy ne legyünk ennyire hivatalosak, inkább szerényen azt mondom, az ország egyik legjobb fiatal dobosa. Olyan, mint egy igazi gyerek: eszik, alszik, gyakorol. Ha az egyik percben még fehérben látja a világot, biztos lehetsz benne, hogy a következőben már feketében fogja, de szerencsére, mikor bogoz dalokat dobol és énekel, akkor fehérben lát mindent. Tibi sok zenei stílusban kipróbálta már magát, ami neki kedves volt és egyébként is széles látószögben figyeli a világot.  Mondhatjuk, hogy ő a két lábon járó zenei tapasztalat, mégsem rutinból játszik, és itt arra gondolok, hogy nemcsak kísér a basszusgitáron, hanem szólamokat ír és játszik, amire nagy szükség is van, hiszen csak hárman vagyunk, hogy megtöltsük a dalokat élettel."

Az Anton Vezuv zenekar története azután kezdődött, hogy az énekes-dalszerző Gyulai István "Sztív" pár évet a világtól elszeparálódva egy budapesti pincében töltött kizárólag dalírással. Miután Sztív előjött a felszínre, hamarosan zenekar szerveződött köré, amelynek gitárosa nem más, mint Csé.

A zenekar a dalok nagy részét egyben vette fel, hogy a hangulatot megtartsák. Az album keverési munkálatait Schram Dávid mellett a korábban a Portisheaddel, az Oasis-szel és Robbie Williams-szel is dolgozó angol hangmérnök, Rupert Coulson, valamint Csé végezte. A lemezfelvétel során a hagyományos hangszerek mellett használtak elektronikát, spanyolgitárt, trombitát, harmonikát, glockenspielt, bendzsót, sőt a 'Moment Of Bliss' című dalban még egy 25 fős gyerekkórus is szerepel. "A dalok hangszerelésénél semmilyen józan vagy előre megfontolt koncepciónk nem volt, egyszerűen csak úgy alakítottuk a dalokat, ahogy épp kedvünk tartotta. Talán ezért is van az az érzésünk, hogy ez egy nehezen kategorizálható album, nem tudjuk elhelyezni a nagy könnyűzenei képen sehova. Nagyon figyeltünk arra, hogy őszinte dalok legyenek, nem akartunk menőzni, és valami egyszerűséget, nyersességet is meg akartunk hagyni a hangszerelésben. Volt, hogy véletlen mellényúlásokat benne hagytunk a dalokban, zongoraszék recsegést, papírtologatást és hasonlókat. A hangulat kedvéért volt, hogy lekapcsolt lámpákkal játszottunk, volt hogy néma csendben ültünk egy dal előtt öt percig" - fogalmazott Sztív.

Szóval az a helyzet, hogy a többszáz remek zenét játszó banda, előadó között Csé és a Bogoz oldalát is lesem a fészbúkon, és így tudtam meg, hogy van ez a csapat, meg hogy van ez az album. Végig is hallgattam egyből. Az első szám kapásból megfogott, valahogy olyan pozitív értelemben nemzetközi volt, és nagyon bejött a feelingje. És aztán folyt tovább. Úgy egy az egész. Legalábbis nekem. Írják magukról, hogy melankolikus meg mittudomén... lehet, hogy az, de nekem abszolút kellemes volt hallgatni, és tényleg nem érdemes számonként bajlódni vele. Nem popzene. És ez nagyon rendben van így. :)

A cikkelős neve: [stanley]
A cikkelés ideje: 2014.10.04.