kedd, 28 augusztus 2012 02:00

TAAB2 Live - Gerald Bostock látogatása Budapesten

Írta:

Jethro Tull’s Ian Anderson: Thick As A Brick 2 Tour, Budapest Kongresszusi Központ, 2012. augusztus 26. 20.00

I really don’t mind if you read this one...

A legendás Jethro Tull concept album, Thick As A Brick közelmúltban megjelent folytatásáról itt, a Kultúrgyomon korábban már beszámoltunk. Ian Anderson és zenekara (David Goodier - basszus, John O'Hara - billentyű, Florian Opahle - gitár és Scott Hammond - dob) most élőben is előadja mindkét albumot teljes egészében, a csapat a két évesre tervezett világ körüli turnéja során szerencsére Budapestet is útba ejtette.

A szervező LiveSound Productions részéről telitalálat volt a helyszínválasztás: a Budapest Kongresszusi Központ befogadóképessége összhangban volt a várható érdeklődéssel, ugyanakkor színházterem-szerű elrendezése sugallta a közönségnek, hogy itt nem tombolós-ugrálós koncert lesz, hanem egy kifejezetten ülős, az átlagos koncertnél több szinten befogadható és komplexebb előadóest. Ez minden bizonnyal összhangban állt a zenekar igényével: a TAAB első részének amerikai turnéján Ian Anderson elmondása szerint rendkívül zavaró volt, hogy a közönség szétkiabálta és élvezhetetlenné tette az előadást. A helyszínválasztás mellett meg kell említeni a fordítást is: a videóbejátszások magyar nyelvű feliratokkal voltak ellátva, amelyek kiválóan sikerültek: nemcsak a jelentést és a hangulatot, hanem a sorok között megbújó finom iróniát is tökéletesen sikerült visszaadni.

A hangzás tökéletessége szinte döbbenetes volt. Az akusztikus gitár húrjainak minden egyes rezdülése, az összes hangszer külön-külön is a maga teljességében élvezhető volt, az összhang pedig olyan tökéletes, hogy akár azt is gondolhatnánk, az album stúdiófelvételét halljuk, ha a zenészek itt-ott egy apró hangzás- vagy hangszerelésbeli variációval nem tértek volna el az eredetitől. Összességében nem sok ilyen volt, de az albumot jól ismerő ínyencek ezeknél a pontoknál elégedetten kacsinthattak egymásra. A színházi, illetve előadóest jelleghez, a családias közeghez a szolid hangerő is tökéletesen illett: a szünetben nem zúgott a fülünk, viszont a szélen ülve is eszményi arányban hallottunk mindent.

A filmbetéteken Anderson más-más szerepekben tűnt fel, lubickolt a különböző szerepekben. Hol raktári munkásként, hol egy angol kastély és birtok uraként bukkant fel, de a második rész előtt egy kisváros televíziós csatorna műsorát imitálva saját magát és zenekarát is felkonferálta. Ezeket a bejátszásokat lehetetlenség volna egyenként felsorolni, néhányat azonban érdemes kiemelni.

Először egy pszichiáter rendelője jelent meg a kivetítőn: a specialista nem más, mint Anderson maga, a rendelőbe érkező páciens, akinek a kamera segítségével a bőrébe bújhattunk, Gerald Bostock. Meg is van a kerettörténet, az apropó a Thick as a Brick első részére: a pszichoanalízis, a múlt akár hipnózis által is megelevenedhet. Többszörös kerettörténet ez, a zenészek ugyanakkor barna ballonos, egyensapkás raktári munkásnak öltözve, a 70-es évek slágereire emlékeztető zenére léptek a színpadra, takarítottak, mintha csak leporolni próbálnák a régi hangjegyeket. A költő figurája megkettőzve jelent meg a színpadon: egyrészt Anderson az eredeti, öreg költő szerepében, valamint egy fiatal színész-énekes, Ryan O'Donnell prezentálásában az ifjú költő. A vendégszereplő kettős célt szolgált: egyrészt a költő figurájának megkettőzésével és a kétféle – fiatal és idős – énekhanggal a személyiségének változását, a belső konfliktusokat is vizualizálva a karaktert komplexebbé tette. Mindemellett gyakorlati célt is szolgál: kompenzálni hivatott az Anderson kissé már megkopott énekhangjából eredő hangzásbeli hiányosságokat. Mert sajnos tagadhatatlan, hogy az énekléssel egyre komolyabb gondjai vannak, ez azonban az életkora miatt – és különösen a zenei tökéletesség és igényesség tükrében – megbocsátható.

Egy másik emlékezetes epizód a koncert közbeni színlelt telefonhívás volt: a pontosság és időzítés – avagy a profizmus – csodájaként emlékezhetünk erre. Anna Phoebe hegedűművész egy adott pillanatban megcsörrentette Anderson mobilját – persze sejthettük, hogy ilyesmi nem történhet meg, megrendezett és előre kitalált esemény volt ez. Kicsivel később megjelent a kivetítőn Anderson Skype- felülete, majd bejelentkezett Phoebe és miközben fél kézzel egy másfél évkörüli gyereket próbált igazgatni, hangszerével bekapcsolódott a zenélésbe. Közben feltűnt a háttérben az a karakter, aki többször is megjelent a bejátszott rövidfilmekben: a békaember. Hol a parkolóban, hol a parkban, hol pedig a játszótéren láthattuk őt, tragikomikus módon bukdácsolva furcsa öltözékében, partra vetett halként vergődve az emberek között. Mégis rokonszenves: mindannyian hasonlítunk hozzá, hiszen egész életünkben bolyongunk, keressük a helyünket, néha csak kis időre érezzük jól magunkat, mint a békalábaival a pocsolyában tapicskoló hősünk. Majd lehet tovább járni az utunkat, ha szerencsénk van, akár meg is érkezhetünk az óceánhoz, a homokos tengerpartra, ahová emberünk is megérkezett. De vajon még időben, vagy lehet, hogy már túl későn? Illetve mit is jelent ez a megérkezés? „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér” – talán ezt. Külön érdekessége a jeleneteknek, hogy a békaember jelmezt nem más viselte, mint Gavin Esler, a hegedűs Anna Phoebe élettársa, a BBC ismert hírolvasója, a progresszív rockzene rajongója.

Egy további visszatérő képi elem az első rész szövegében is többször megjelenő, kvázi-hősökhöz kötődő képregényújságok, folyóiratok: Superman, Biggles, Boy Scout. Hősök és antihősök, példaképek és hétköznapi figurák, a „lehetett volna” és a „mivé lett” ellentéte, ami a költő-tehetség Bostock életútját jellemzi. Ez egyben önkritikus-önirónikus megnyilatkozás is, nem véletlen, hogy feltűntek Anderson és a Jethro Tull eddigi mérföldköveire történő utalások: a könnyűbúvár-békaember figurája az Aqualung albumot, a lovakat vezető alak képe pedig a Heavy Horses-t idézte. De említhetnénk a szintén számos alkalommal felbukkanó, sötétségbe burkolózó tanya képét is (Farm On The Freeway), a felvillanó középkori festményeket, rajzokat (Minstrel In The Gallery), és az ismétlődő nyulas grafikai motívumokat (Story Of The Hare Who Lost Its Spectacles). Mindemellett ez a turné maga, illetve Anderson mai színpadi léte (a bizonytalan énekhang, de mindmáig tökéletes hangszeres játék és előadásmód) is mintha azt sugallná: (he is) Too Old To Rock ’n’ Roll, Too Young To Die.

A koncepció alaposan ki lett dolgozva: a ráadásként eljátszott Locomotive Breath is kitűnő választás, hiszen tematikájában illeszkediett a TAAB albumokhoz, a lehetséges életutak vázolásához. Ugyanez elmondható a két rész közötti szünetben halkan, szinte észrevétlenül felvételről bejátszott Skating Away On The Thin Ice Of The New Day című dalról, ami előrevetítette a második rész fő mozgató elemét, a főhős bolyongását, a lehetséges életutakat, valamint az ezeket befolyásoló véletleneket, epizódokat.

Mit mondhatnék még erről az estéről? Varázslat volt? Katarzis? Mindkettő, de ezt is vártuk, mert már régóta tudjuk, hogy ILYEN ANDERSON. Ez a koncert nem egy zenekarról szólt, ez Anderson jutalomjátéka, sokrétű tehetségének és sokszínű egyéniségének kibontakoztatása volt. Ha tartalmában és tanulságait tekintve nem is, de beszédmódja alapján mindenképpen formabontó és különleges produkció. Sok mindennel szembesített minket; egész életünk során érezhetjük, de most már fel is tehetjük magunknak és egymásnak is a kérdést:

How it feels to be Thick As a Brick?

A cikkelős neve: [kyprios]
A cikkelés ideje: 2012.08.28.