kedd, 11 február 2014 01:00

Iparkutya/Jóvilágvan a Kuplungban

Írta:

fokep jovilagvan iparkutya2014. február 8., szombat, 20.30, Kuplung, Budapest

Az utóbbi időben kevesebb koncertbeszámoló jelenik meg nálunk (pedig amúgy szeretjük gyomon követni az eseményeket). Ebben van némi szándékosság is, hiszen egy előadó, egy zenekar bemutatása, illetve egy albumkritika, egy film- vagy könyvajánló legfontosabb célja az, hogy a figyelmet felhívja. Aztán az olvasó – ha kedvet kap hozzá – gyomban rákereshet a zenekarra, megveheti a könyvet, megnézheti a filmet és letöltheti/meghallgathatja az albumot.

Egy koncertbeszámoló egészen más, hiszen csak múlt időben lehet megírni, az eseményre az olvasó utólag már nem tud ellátogatni. Emiatt legtöbbször úgy gondoljuk, hogy kevesebb értelme van egy ilyen cikket megírni, illetve elolvasni. Ezúttal mégis úgy döntöttem, hogy több okból is érdemes beszámolni erről az estéről.

Nem csinálunk különösebb titkot abból, hogy a kultúrgyomos kollégák közül többen is nagyon megkedveltük a Jóvilágvan zenéjét. Szerettük volna, hogy mifelénk is minél többen megismerjék őket és azt is fontosnak tartottuk volna, hogy méltó körülmények között mutatkozhassanak be. Ezért a zenekarral egyeztetve, közösen megkerestünk egy-egy kaposvári és pécsi klubot, nevezetesen a két város legfrekventáltabb és legnépszerűbb helyét. Mindkét kiválasztott helyszínnek írt a zenekar, ezt követően megpróbáltunk ráerősíteni mi is. Semmi válasz. Se innen, se onnan, se ide, se oda. És ezt azért én zokon veszem. Nem azt, hogy nem érkezett meghívás. Szívük joga eldönteni, hogy kit akarnak látni a saját színpadukon, ezzel nem is volna semmi baj. De ilyen esetben talán elvárható lenne, hogy megmozdítsák mutatóujjukat és bepötyögjenek legalább egy szűkszavú, egysoros választ, hogy nem akarjuk, nem érdekel, talán legközelebb, nincs már szabad időpont, vagy valami. Ezt egy szó nélkül el is fogadtam volna. De hogy a mutató helyett a középső ujjukat emelték meg, hogy többszöri megkeresésre sem érkezett semmi reakció, az érthetetlen. Számomra legalábbis elfogadhatatlan. És felettébb inkorrekt. Mintha bevehetetlen erődökkel néznénk farkasszemet, várfalakkal és vizesárkokkal birkóznánk. Még az is lehet, hogy dementorok őrzik az épületeket. Nem tudom. Mindenesetre a kommunikáció csak egy irányba működik, arról meggyőződhettem.

Ennyit a beolvasós részből, most pedig jöjjön maga a beszámoló. Mert annak érdekében, hogy halljuk végre élőben is játszani az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legeredetibb zenéjével előrukkoló csapatot – akiknek Štúrovszkaya című, tavaly megjelent albuma számomra egyértelműen az év legjobb magyar lemeze – kénytelenek voltunk a fővárosig utazni. Miután fél órát keringtünk körbe-körbe a belvárosban parkolóhelyet keresve, végül sikerrel jártunk és a Kultúrgyom csapata kis késéssel meg is érkezett a Kuplungba. Félsörnyi idő múlva, kisebb technikai zűrt követően először az Iparkutya zenekar törte meg a csendet.

És de jól tették, hogy megtörték! Mert a világzene köpönyegéből nem minden zenekar bújik elő ennyire markánsan eredeti muzsikával. „Csűrdöngölős világzene” – írják magukról, pedig szerintem nem volt itt olyan nagy döngölés, csűré meg pláne nem, sokkal inkább improvizáció, ötletesség és a környező népek zenéjéből tallózgató képzeletbeli merőkanál, amit egy mixerrel a kellő ideig kevergetve a végeredmény egy igazán ízletes multikulturális koktél. Az én ízlelőbimbóim leginkább Kelet-európai, balkáni és zsidó aromákat éreztek, de a tanninokat és az ászkolási ízt a magyaros motívumok jelentették. A zenekar egyedisége a világzenei sokféleség mellett a felállásban is megmutatkozik. Ott van először is a két szaxofon, ami rengeteg improvizációra és játékosságra ad lehetőséget, és ezzel a zenészek nem is maradtak adósaink. A didgeridoo is ritkán hallható-látható magyar színpadokon, és mivel nincsenek dobok, csak ütőhangszerek, az alapot leginkább a basszusgitár adja. A koncert legjobb darabja talán a most először játszott, Weöres Sándor ihlette szerzemény volt, de ezen kívül is eléggé egységes – egységesen színvonalas – produkció volt. Nem kutyaütő módra nyomják az ipart. Kellemes meglepetés volt a teljes egészében instrumentális számokat játszó zenekartól, hogy egy dal erejéig éneket is hallhattunk, mégpedig Bokor Réka közreműködésével. És ez egyben átvezetés volt az este második fellépőjéhez, a Jóvilágvan zenekarhoz.

Jóvilágvan koncertA kép illusztráció

Személyes: nekem egy újonnan megismert zenekar esetében a hangzóanyag befogadása csak az első lépés. Az egészre az élő találkozás teszi rá a koronát, ezért általában nem nyugszom addig, amíg a számomra érdekesebbnek tűnő új(abb) zenekarokat legalább egyszer koncerten is meg nem hallgatom. Meggyőződésem, hogy a személyes kontaktus és a semmi mással nem pótolható élő zene nélkül nem lehet igazán mélyen és alaposan megismerni egy előadót vagy együttest. Így a Jóvilágvant sem. Koncerten lehet igazából felmérni, hogy a zenészek valójában mire képesek és hogy a dalok hogyan működnek. Ezért is vártam nagyon ezt az estét és ezért örülök különösen annak, hogy nem kellett csalódnom. Elég, ha annyit mondok, hogy komoly(?) négy gyermekes családapa létemre szinte végig a hangfal előtt ugráltam, mintha visszamentem volna vagy húsz évet az időben. Ez pedig azért történhetett meg, mert a dalok élőben is nagyszerűek. A teljesség igénye nélkül: a Csóványos talán még pörgősebb, a Belzebub még személyesebb és intimebb, a Fecske még lebegősebb, a Hanne még dühösebb, a Bíborka még lazább és ugrálósabb, a Mély még mélyebb és magával ragadóbb, és lehetne még folytatni a sort. A Štúrovszkayáról az utolsó dal kivételével mind elhangzott, de azért a Hannéból is bőven kaptunk nagy örömünkre. A zenészek élőben, élesben is nagyon toppon vannak. Bokor Réka pedig egy tünemény, egy valódi őstehetség, akinek a hangját le kellene védetni hungarikumként. A Jóisten is énekesnőnek teremtette, mert ízig-vérig énekes és ízig-vérig nő. Igazi alternatív díva, aki színpadra, frontembernek született. És mindezek mellett még külön öröm volt látni, hogy ő maga mennyire élvezte az éneklést, a szereplést, a közönséggel eltöltött időt: nehéz lenne megmondani, hogy ki volt jobban feldobva, ő vagy a hallgatóság. Bízom benne, hogy ezt a lelkesedést és odaadást még sokáig meg tudja őrizni.

És most ismét valami személyes: visszatért az élmény, amikor főiskolásként a barátaimmal Kispál és a Borz koncertekre jártunk. Még lemezük sem jelent meg, kazettákon másolgattuk egymástól a zenekar demófelvételét. Az élő fellépéseken is kábé ötvenen voltunk, de az egészet átszőtte valami különleges hangulat. Érezhető volt, hogy a közönségnek nagyon fontos a zenekar, a zenekarnak is a közönség, maga a zene pedig mindkét fél számára többet jelentett, mint egy átlagos koncerten. Mindenki érezte, hogy itt valami nagyszerű és jelentős dolog született, csak még kevesen tudnak róla. Aztán a Kispál esetében az idő lassan igazolta a várakozásokat. Remélem, ez most is így lesz. Ezért érdemes mégis koncertbeszámolót írni. Mert igenis lehet figyelemfelhívó szerepe. Ezek a zenekarok ugyanis tovább koncerteznek, lesz még lehetősége bárkinek bepótolni ezt az alkalmat. Legalábbis Pesten, egyelőre, mert a Pécsi Est Café és a Hang-Ár Music Pub ettől még nem fog válaszolni. Aztán lehet, hogy pár év múlva már ők jelentkeznek be időpontot egyeztetni. Úgy legyen.

Visszatérve a Jóvilágvan koncertjére: ezen az estén még az sem zavart különösebben, hogy a hegedűből csak kevés hallatszott és talán egy kicsit sok volt a magas frekvencia, a cin, mindez a basszus rovására. Talán azért nem zavart, mert ezt a zenét akár SOKOL rádión is szívesen hallgatnám, és benne volna az első tízben, amit egy lakatlan szigetre magammal vinnék.

Iparkutya facebook

Jóvilágvan facebook

Jóvilágvan bandcamp

Jóvilágvan soundcloud

A cikkelős neve: [kyprios]
A cikkelés ideje: 2014.02.11.