2014. jún. 22. | 00:00

FOO 2014 - harmadikegybenutolsó nap

Írta:

foo 2014 harmadikGyorsan eltelt ez a három nap, elérkezett az utolsó este  

Hegymenetben rohantunk a Borfalu színpadához, ahol a Pegazusok Nem Léteznek koncertje meglehetősen korai időpontban kezdődött. Az idei fesztivál egyik legnagyobb meglepetését ők szolgáltatták. Ha nem számítana túl bátor kijelentésnek, akár azt is írhatnám, ők adták a FOO legjobb koncertjét. Mindenesetre számunkra biztosan a legemlékezetesebb koncert volt.

Mert voltak ugyan zenekarok a négy nap alatt, akik náluk összetettebb, bonyolultabb zenét játszottak. De tudjuk, hogy ez sokszor nem számít: létezik olyan zene, ami egyszerűségében érinti meg az embert. Ezen kívül nem is lehet ezt a majdnem egy órát pusztán zenei szempontok alapján leírni. Mégpedig azért nem, mert sokkal tágabb keretek között lehet az élményt megragadni. Kitárulkozó és mélyre ható pillanatfelvételek villantak fel érzéseinkről, szorongásainkról, amiktől mindannyian sérülékenyek vagyunk. Felkavaró, megindító momentumok voltak ezek azokról a hatásokról, élményekről, amikről hallgatni szoktunk, illetve íratlan törvényeink szerint hallgatni ildomos. Mert ezeket sokszor nem szeretjük bevallani, akár még saját magunknak sem. Ács Eszter pedig hiteles közvetítője mindennek, mert mindenféle látványos gesztus, felvett és megtanult mozdulat nélkül teremtette meg ezeket a pillanatokat. Maníroktól mentesen idézte fel és mártott bele minket nyakig a mindennapok során megélhető kiszolgáltatottság, keserűség és fájdalom különböző változataiba. Eközben ő maga mélyen belül élte át újra ezeket, ez érezhető volt a kikacsintós mosolyok ellenére is, amelyekkel a közönségtől néha erőt merített. A gitár, basszus és a billentyű pedig mindig úgy és csak annyit szólt, hogy a felidézett érzéseket teljessé tegye. A dob viszont önálló életet élt: Lázár Ágostonnál lelkesebb dobost eddig csak a Muppet Show-ban láttam. Játéka pedig olyan volt, mintha ösztönből püfölné bele a bőrökbe mindazt a feszültséget, amit az énekesnő magában felébreszt, végigél és magába zár. Ha pegazusok nem is, de a nyolcvanas évek minőségi alternatív zenéje létezik, ennek legújabb reinkarnációját hallhattuk.

A Pegazusokat Frenk váltotta a Borfalu színpadán, fellépése illő és méltó folytatása volt az előző zenekarnak. Ha kulcsszavakkal kellene meghatározni azt, amit ő adott nekünk, akkor azok nem sokban térnének el az előzőekben leírtaktól. Hiteles, őszinte, közvetlen – mondhatnám ismét. Egyszemélyes, akusztikus gitár-ének produkciót hallhattunk – és ezen a ponton szembesülhetünk azzal, hogy az itt használt szavak, mint „előadás”, „produkció” vagy „műsor” nem adják vissza a lényegét annak, amit jelölnek. Legalábbis ilyen művészek esetében, mint az előzőekben méltatott zenekar, vagy éppen Frenk. Mert nem megtervezett, előre kitalált és felépített műsorokat látunk, hanem egyéniségekkel, emberekkel találkozunk, akik megnyílnak és magukból átadnak egy darabot nekünk. Tudom, ez közhely, de a lényeg talán mégis ezzel ragadható meg, és valójában a hozzájuk hasonló előadók adják nekünk a fesztiválok legemberibb pillanatait. Aki esetleg nem ismeri őt: Frenket szólólemezei mellett a Hiperkarma vagy a Tom Waits dalokat játszó Braindogs zenekarból ismerhetjük, de a Budapest Bár koncertjeinek és albumainak is rendszeres résztvevője. Ezúttal a harmadik, „Minden ellen” című lemezről hallhattunk részleteket, ezek jól megfértek egymás mellett David Bowie, John Lennon, sőt Elvis Presley dalokkal. Amitől mindez mégis egységesnek tűnt, az Frenk személyisége, és belátható, hogy ennyire különböző dalokat csak egy nagyon erős egyéniség tud összetartani. „Minden ellen lázadj fel, de legfőképp magad ellen” – énekelte, és úgy éreztem, hogy ezt ő már rég megtette, túl van rajta, ettől (is) volt minden szava hihető és szerethető.

A két előadóest-szerű koncert között sikerült bekapcsolódnunk a Heaven Street Seven nagyszínpados fellépésébe is. Zúztak rendesen, ki is döngették a fejünkből a pegazusok bent maradt hangfoszlányait. Egyúttal oldották is a belsőnket komolyabban megmozgató koncertek feszültségét. A Mozdulj, a Gesztenyefák alatt vagy a Dél-Amerika visszarángatott bennünket a buliba, a régen hallott Hol van az a krézi srác alatt pedig kellemesen nosztalgiáztunk.

Ritkán látható zenekar a Pluto, legalábbis vidéken: a fesztiválok programjában és a bejáratottabb vidéki koncerthelyek kínálatában sem találkozhatunk sűrűn velük. Ezt igazán akkor sajnálhatjuk, ha egy évben egyszer, itt a Fishingen meghallgatjuk őket. Tisztán és pontosan játszanak, lendületes gitárzenéjükkel pedig minden évben sikerül nekik éberen tartani a fesztivál végére kissé már elhasználódott közönséget. Ilyen dalokkal persze, mint az Elszabadulás tér vagy a Liza, könnyű fenntartani a figyelmet. Pedig a legnagyobb közönségkedvencnek számító Halotti tor idén nem hangzott el. Ismét egy olyan zenekar, amelyiknek több lehetőség és több figyelem járna. Sokat hozzátett a dalokhoz az is, hogy a zenekar egy kiváló trombitással is bővült, Lajkó Bence személyében. Martinkó Tamás pedig annyira meggyőző volt, hogy ha létezne „a fesztivál legprofibb gitárosa” különdíj, én ezúttal rá szavaznék.

A Pluto után két igazán húzónévnek számító csapat egy időben lépett színpadra. A sátorban ugyanis a Bëlga következett, akik el is csábítottak a Kiscsillag nagyszínpados koncertjéről egy zsúfolt sátornyi embert. A Kultúrgyom tudósítóit is sikerült ezzel megosztani.

A Szeles megjelenése óta már volt egy találkozásunk élőben a Kiscsillaggal, az Idáig tudom a történetet című estjük második részéről itt olvasható az írásunk. A Fishing on Orfű nagyszínpada természetesen teljesen más közeg: nem összehasonlítható egy előadóterem pódiumával. A fesztivál zárónapján, az utolsó nagyszínpados fellépőtől a közönség nagy része egy emlékezetes, végső tombolást várt. Az új album nem ilyen, talán ezért állították össze Lovasiék úgy a dalsorrendet, hogy a koncert első felében egy külön blokk keretében játsszanak el róla néhányat. Ezután, az elvárások tudatában hamar át is tértek a régebbi, bemozdulósabb dalokra. Természetesen elmaradhatatlan része az orfűi programnak a fesztivál névadó dala, ez alatt Rátgéber László is tiszteletét tette a színpadon. Voltak igazán nagy pillanatai is a koncertnek, ilyen volt például a Menetszél legújabb koncertváltozata, ami nem csendesen indul és fokozatosan bontakozik ki, hanem egyből a közepébe vág és végig húzós marad.

Lovasival kezdődött, és vele is zárult az idei Fishing on Orfű. „Kitaláltam ezt és nézd milyen szép Keretbe feszül ez a kicsike kép” idézhetnénk itt őt. Mert mi, látogatók csak örülhetünk annak, hogy hét éve megszületett ennek a nagyon barátságos fesztiválnak az ötlete, és annak is, hogy ebben az évben is sikerült az eddigiekhez hasonló nagyszerű rendezvényt tervezni és megvalósítani. Nem marad más hátra, mint megköszönni mindezt a szervezőknek, az egész csapatnak, és szabaddá tenni magunkat 2015 júniusának utolsó előtti hosszú hétvégéjére.

A cikkelős neve: [kyprios]
A fotós neve: [mzoli]
A cikkelés ideje: 2014.06.22.

IMPRESSZUMOS

Rétegkultúrát bizergáló gyomlálócsoport vagyunk. Egy független kultúrportál, kulturális lap, vagy valahogy így hívják általában. Célunk az általunk értékesnek tartott rétegkulturális produktumok (ándörcuccok) bemutatása, eljuttatása mindenkihez, aki kicsit is nyitott. A hogyan az érdekes leginkább. Tartózkodunk a hagyományos, klasszikus stíltől, teljesen egyedi módon, leginkább az atmoszférára, a hangulatra figyelő impresszív írásokat igyekszünk adni.

Szerkesztős:
Nádas Dávid [stanley]
E-mail: szerk@kulturgyom.hu
Mobil: +36/20 951-1660

Cikkelős kollégás:
Nádas Dávid [stanley]
Kapitány Zoltán [kyprios]
Bakos Gergő [gelu] 

Barátos


b dalok
reklamkoho


kulter

 

Please publish modules in offcanvas position.