vasárnap, 23 június 2013 02:00

fishing.on.orfu.2013.harmadik.nap

Írta:

fokep foo 2013 harmadik nap2013. június 22. 

A harmadik napon minden egybefolyt, mi is szétcsúsztunk kicsit: sűrű volt a program és mi persze mindent látni akartunk, de ez – mint tudjuk – nem mindig sikerülhet. Pedig már a délutáni program is szenzációsnak ígérkezett, és tudtuk, hogy ami este van, attól csak Kiki lehet nyugalomban. Ő viszont nem jött el, legalábbis én nem találkoztam vele.

„Ülünk a tűznél, én meg az idő”

A délutánhoz visszatérve: nem szeretem ismételni magam, ismételni magam, de megint egy klasszikussal indult a program. Mert ha a PUF legenda, akkor az Európa Kiadó a LEGenda. Mostanában újult erővel működnek, megjelent vagy a napokban jelenik meg az új album, amiről játszottak is néhány számot. Engem a Ki tudja, hol van Nórika máris megfogott, biztosan nagy koncertkedvenc lesz, a másikat így elsőre élőben nem sikerült befogadni, meg kell majd párszor hallgatni. Csak remélni tudom, hogy a zenekart kedvelők nyitottan állnak majd hozzá az új anyaghoz – itt Orfűn a közönség egy valódi részhalmaza folyamatosan a régi dalokat követelte. Ez valamennyire érthető is, hiszen az EK kicsit nosztalgiazenekar is, legalábbis a nyolcvanas-kilencvenes évek alteros arcai számára: a közönség átlagéletkora ránézésre ezen a koncerten is jóval harminc fölött volt. Abban azonban fiatalok és idősebbek is egyetértettek: Menyhárt Jenőben jócskán van még tűz.

„Olyan vad, mint másik hat”

A másik nagyszínpadon kedvenc fotótémánk, Juci kezdett hétkor zenekarával. Róluk már leírtuk tavaly is, hogy iszonyú jók élőben, ez nem változott, ezúttal is széjjelzúztak minket. Juci pozitív értelemben vett totálisan gátlástalan előadásmódja kristálytiszta intonációjával és remek énektechnikájával párosulva valóban mindent visz. A többiek adják ehhez a kőkemény alapot, és ahhoz a zenéhez, amit a Nemjuci játszik, tőlük éppen ennyi kell. A többi az énekesnőről szól, még akkor is, ha a névválasztás nem ezt sugallja. Ebből azonban nem lehet kiindulni: azt tartják ugyan, hogy „nomen est omen”, de ez már máskor is megdőlt, hiszen akkor az Európa Kiadó koncertjein sem állhatna kétszer ugyanaz a János a billentyűk mögött, és Dr. House is csak háziorvosi praxist vihetne. Egyszóval igenis Juci tehetségére és előadásmódjára épül itt minden, őt nem lehet pótolni, maximum klónozással, de ha belőle kettő lenne, akkor már felrobbanna a színpad. Mindemellett a zenéjük nem kifejezetten bonyolult, nem is akarják ők túlbonyolítani. Viszont amit tudnak, azt folyamatosan, minden alkalommal száz százalékon nyújtják és ez nagyon tetszik bennük. Őserőtől duzzadó koncert volt ez is, eredeti, ösztönös és kellőképpen vad.

„Na most menjek vagy maradjak?”

Dilemma. Mert amíg Juciékat megpróbáltuk visszatapsolni egy ráadásra, már kezdett is a Kaukázus. Kardos-Horváth János újjáalakult zenekaráról nem akartunk lekésni, így hát szaladtunk. Számomra ez a koncert azt jelentette, hogy KHJ végleg lerázta magáról a Kispál-Lovasi epigon címkét – már ha egyáltalán volt olyan ember, aki még mindig így tartotta számon őt. Amikor a zenekar feloszlott, éppen abban a periódusban volt, hogy napról napra nőtt az ismertsége és elismertsége. Érdekes módon nem ott folytatták, ahol pár éve abbahagyták. A hordót ledugaszolták, de az újbóli felbontásig a bor szépen tovább érett és kiteljesedett a zamata. A fejlődési pálya nem szakadt meg, hanem szép csendben tovább bontakozott. A Kaukázus mára az alternatív zenekarok mércéjével mérve sztárcsapat lett, felnőtt és hihetetlenül profivá vált. Vitathatatlanul kivívta helyét a műfaj legnagyobbjai között, a Quimby-Kispál-Kiscsillag vonal újabb nagy zenekara. Már szinte hallom, ahogy KHJ tiltakozik, hiszen talán pont ezt akarta elkerülni, amikor feloszlatta az együttest. Én azonban úgy gondolom, nem érdemes ez ellen ágálni, ennek így kell történni. Egyszerűen jó, amit csinál és nem baj, ha ezt egyre többen megtudják és megismerik. Ha tíz-tizenöt év múlva majd ők lesznek a fesztivál nagy klasszikusai, az a dolgok természetes rendje és ettől még a zenekart kedvelők továbbra is kritikusak maradnak.

„Ez az éjszaka sosem ér véget”

A Kiscsillagra ismét megtelt a nagyszínpad domboldala. Azért van annak is valami romantikája, hogy sötétben, nagy tömegben, lejtőn, egyenetlen talajon az ember négy sör után mozogni próbál a zenére. Mire végre lábra álltam, rájöttem, hogy az a mellettem álló lába, ezért csak fél sikerként könyveltem el. Ezt sokan átélhették már, akik Orfűn Quimbyt vagy Kiscsillagot hallgattak.

A koncert hangulata a jól megszokott volt, hiszen a FOO-n tartott Kiscsillag koncerteknek van egy utánozhatatlan feelingje. Ha felvételről megmutatnának tíz Kiscsillag koncertet, biztosan meg tudnám mondani, melyiket vették fel itt. Ismét jelen volt Rátgéber László, énekelt is egyet, de a Russian in the school ezúttal sajnos elmaradt. Volt viszont helyette eurovíziós dalfesztiválra íródott pályamű és igen komoly reményekre okot adó zenekari mozgásszínházi projekt. És persze a jól ismert dalok, amelyek mindegyike alapmű. Kellemes meglepetés volt Vedres Csaba jelenléte és az, hogy így több dal hangszerelésébe átemelték az „Idáig tudom a történetet” turnén megismert elemeket. A program a Menetszéllel és a Van-e szándékkal ért véget.

„A legjobból a legtöbb kell”

Ezért a fennmaradó időnkben még két zenekart hallgattunk meg. A Psycho Mutants ezúttal a fenti sátorban kapott helyet. Úgy megdolgoztatták a közönséget, hogy a hangfalak az üreges, darabokból összerakott fapadlón mindvégig veszélyesen billegtek. Ezzel mit sem törődtünk és arról is elfeledkeztünk, hogy amúgy már alig állunk a lábunkon. És micsoda különbség: a nagyszínpad előtti tömegből szabadulva egy igazi klubkoncert hangulatába csöppentünk. A két fő helyszínt látogatja a fesztiválozók túlnyomó többsége, ide csak az jön fel, aki valóban az éppen itt játszó zenekarra kíváncsi. Egy órányi masszív energia jött a színpadról olyan dalokba csomagolva, mint a Tango with me, a Lost Sailor, a Go go go vagy az Everybody’s young god. A Psycho Mutants régi kedves ismerősünk, de nagyon szeretjük a Pluto zenekart is, akik a lenti sátorban játszottak és pár dalt még sikerült itt is elcsípnünk. A Halotti tor és a Vihetik a tetőt emlékezetes darabjai voltak az idei Fishingnek. Kár, hogy a Pluto koncertje számunkra egyszersmind az idei fesztivál utolsó eseménye volt.

Összegezve a három napot: soha rosszabb programot és soha rosszabb szervezést. Hatalmas köszönet illeti azokat, akik az előkészítésben és a lebonyolításban dolgoztak, mert aki már vett részt nagyobb rendezvény szervezésében tudja, hogy milyen irdatlan munka áll egy ilyen mögött. A Fishing utánozhatatlan és felülmúlhatatlan. Pedig én tök jól kitaláltam, hogy meg lehetne szervezni valahol a Mecsekben a fesztivál téli változatát „Skiing on Porhó” névvel, és mondjuk ennek az lehetne a kísérő eseménye, hogy minden évben január elsején a Misina tető legmagasabb pontjáról Lovasi András megpróbálja hógolyóval homlokon találni az éppen a Papp László Sportarénában koncertet adó Ákost. Aztán az ötletet elvetettem, mert talán nem is annyira eredeti és az sem biztos, hogy sokakat érdekelne. Az viszont egyértelmű, hogy a Fishing on Orfű az a fesztivál, ahová minden évben jönni kell.

FOO Web
FOO Facebook

A cikkelős neve: [kyprios]
A fotós neve: [mzoli]
A cikkelés ideje: 2013.06.23.