szerda, 06 augusztus 2014 00:00

Első napunk a katlanban

Írta:

katlan 2014 017. Ördögkatlan Fesztivál, első nap, 2014. augusztus 5. kedd

Mottó: Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya; Ez lesz a józanság alkonya. (Ismeretlen, nem normális szerző 2014.)

Amint azt tapasztaltabb gyomkövetőink a beharangozónkban olvashatták, idén az Ördögkatlan Fesztiválra is ellátogatunk, és ha már itt vagyunk, természetesen kísérletet teszünk arra, hogy beszéljünk is róla. Arról, amiért a beharang szólt, hogy miért nem döntött jól az ország azon – nagyobbik – fele, amelyik otthon maradt. Kivéve persze a Nagyharsányiakat, Kisharsányiakat és Palkonyán élőket, akiknek házhoz érkezett már hetedik alkalommal ez a nagyszerű fesztivál. Hamar kiderült ugyanis rólunk, gyomosokról, hogy egyikünk sem ördöghatlan, mert elég gyorsan magukkal ragadtak minket a programok. Még azt sem mondhatom, hogy belénk bújt a kisördög, mert egyrészt egy ekkora fesztivál nem nevezhető kicsinek, másrészt ez az ördögség mindig is bennünk volt, és több évtizedes lappangási idő után most elhatalmasodott rajtunk.

„Mi nem vagyunk normálisak”

Kevés olyan eseményt tudok felidézni, amelyikre már a megnyitó miatt megérte ellátogatni. Talán ez volt az első. Nemcsak azért, mert a beszédeket a Wombo Orchestra vezette fel, akikről többek között azt érdemes tudni, hogy a zenekarban az egy főre eső fúvósok száma két fő. Egy ilyen felpörgető, élettel teli zenélés egy átlagos rendezvényen finálénak is erős lenne, itt pedig csak a kezdet volt. De nemcsak ettől volt rendhagyó a megnyitó, mert ugyan hol máshol történhetne meg az, hogy Törőcsik Mari kihangosított telefonhívással szóljon a közönséghez. Ő ugyanis a fesztivál egyik védnöke, a másik, Cseh Tamás sajnos már nem lehet közöttünk. Róla sem feledkeztek el, a megnyitó megható pillanatai voltak, amikor Ökrös Csaba megemlékezett elhunyt barátjáról, előbb szóban, aztán hegedűvel is elmondva érzéseit. Volt még hagyományteremtő faültetés Szarvas Józseffel és a gyerekekkel, de egyfajta kulturált Jimmy Jumpként a Sörgyári Capriccióból ismert Pepin bácsi is megjelent, hogy megzavarja az eseményeket. Törőcsik Marinak pedig a közönség egy emberként üvöltötte a telefonba az alcímben olvasható mondatot, utalva ezzel arra, hogy nem lehet ép elméjű ember, aki ma ilyen típusú kulturális fesztivált szervez. Mert az Ördögkatlan olyan kezdeményezésként indult, hogy egy maroknyi nem normális ember összefogott, hogy megvalósítsa álmát. Szerencsére sikerült nekik, mi pedig – Törőcsik Mari gondolatát kölcsönvéve – szép lassan észrevesszük, hogy a nem normális embereket szeretjük a legjobban.

A megnyitó után a színpadot a Romungro Gipsy Band foglalta el, tovább fokozva a hangulatot, amit a Wombo alapozott meg.

„Merre megyen az út”

Nem tudom, hogy ki milyen várakozással ül be egy előadásra, amelyen Arany János szövegéhez nyúlnak, történetesen a Toldihoz. Megmondom őszintén, hogy nekem vegyesek voltak az előérzeteim. Biztos voltam benne, hogy ezt a szöveget kizárólag valami nagyon formabontó és brutálisan erős színházi eszközökkel lehet emlékezetes előadássá gyúrni. Erre az útra lépett szerencsére a Forte társulat is, amikor hagyták, hogy a betűk között testet öltő Toldi a vendégoldalt hosszan kitartva mutassa nekik az irányt. Friss emlékem a Toldival kapcsolatban, ahogy hatodik osztályos fiam küzd az olvasással, értelmezéssel és verstanulással. Egy ehhez hasonló interpretáció viszont a mai olvasó/néző számára is élvezhetővé és átélhetővé lehet tenni. Természetesen erre az előadásra nem feltétlenül vinnék gyerekeket – a mozgással megjelenített tartalmak egy részét nem is lehetne gyerekként megérteni. A szöveghez azonban mindenképpen így érdemes közelíteni – nem érdemes abból kiindulni, hogy érinthetetlen klasszikussal dolgozunk. Horváth Csaba rendező egy feszültséggel mindvégig teli, innovatív előadást rendezett: a színészek előtt pedig még a fizikális teljesítményük miatt is kalapot kell emelnünk.

„Nem volt még erre eső, de reméljük nem is lesz”

– mondta a telefonba Bérczes László Törőcsik Marinak még a megnyitón, és szerencsére ez az állítás szinte az egész estére igaznak bizonyult. Előadás után a sportpályán lévő nagyszínpad felé menet félúton Svjata Vatra zenekar koncertjébe is sikerült belehallgatni. Az észt-ukrán csapat a két nép zenéjét ötvözi és olyan ritmusra teszik ezt, amiről mindent elmond a programfüzetben is olvasható kategória: tűzfolk. Ők a másnapi nagyszínpados fellépők, jellegzetessége a fesztiválnak, hogy egy zenekar az öt nap során többször és más-más helyszíneken is meghallgatható. A megnyitó előtt játszó Wombo Orchestra például minden este játszik valahol. A helyszínek száma pedig kezdetben nem is követhető: aki első alkalommal van itt, annak meggyűlik a baja azzal, hogy az időpontokat és a helyszíneket átlássa. Cserében viszont elmondható, hogy a szó szoros értelmében minden sarkon zajlik valamilyen program, amibe érdemes akár rövid időre is bekapcsolódni. És ez még csak Nagyharsány volt, a többi település hasonlóan gazdag kínálattal csábítja a közönséget.

Nem biztos, hogy mindenki tisztában van vele, de a fesztivál helyszínei a Villányi borvidék területén találhatók. Ennek ellenére a vendéglátásban nem figyelhető meg a bort árusító helyek túlsúlya – a csapolt sör is mindenhol elérhető. Annak köszönhetően, hogy elegendő számú vállalkozó települt ki, más fesztiválokkal ellentétben nem kellett félórákat sorban állni az italokért. Még a nagyszínpad felé szerettem volna kóstolni egy villányi bort, de csak kés és kanál volt a közelben, ezért nem sikerült.

„Turn on the fucking smoke machine”

Az esti nagykoncerteket a focipályán felállított színpadon tartották, ez a helyszín körülbelül tizenöt percre van a fesztivál központjától. Az esti program két zenekarra épült: a nyitónapon hagyományosan fellépő Quimby előtt Kis Tibiék kedvenc zenekara, a lengyel Mitch&Mitch játszott.

Hallgatva őket meg is érthetjük, hogy miért szereti őket a Quimby frontembere: nagyon sok a közös a két zenekarban. A Mitch&Mitch hasonló hangulatokat teremt meg instrumentálisan, mint Tibiék a saját, szövegben és zenében is erős dalaikkal. Koncertzenekarnak pedig egészen briliánsak: mikor azt gondolhattuk, valaminek a végéhez közeledünk, azonnal átvezették valami másba, így szinte szünet nélküli újításokat, meglepetéseket kaptunk. A videómegosztókon található felvételek ezért nem sokat árulnak el a zenekarról: koncerten kell őket elkapni valahol. A Quimbyről pedig nehéz lenne újat írni, mert ők sem újítottak túl sokat az utóbbi időben a koncertjeiken. Nincs ezzel komolyabb baj, hiszen amit adnak nekünk, az továbbra is élvezhető és szerethető, de sokáig nem lehet ezt így folytatni: ha nem váltanak belátható időn belül, akkor igen nagy a kiégés veszélye. De most még csak a füstgép miatt szállt a füst a színpad felett – szerencsére.

Az este végén még ért egy kellemetlen meglepetés minket: a koncertek vége után fél órára ígért koncertbuszok nagyon hamar elindultak, esélyünk sem volt elérni valamelyiküket. Még szerencse, hogy a stoppolás működőképes megoldás a katlan környékén: egy jólelkű szervezőnek hála eljutottuk a közeli kisvárosban foglalt szállásunkra: utólag is köszönet neki ezért.

A cikkelős neve: [kyprios]
A fotós neve: [Bokor Réka]
A cikkelés ideje: 2014.08.06.