kedd, 03 március 2015 22:29

Vissza az ártatlansághoz

Írta:

u2U2: Songs of Innocence, 2014.

A Songs of Innocence és a Songs of Experience (magyarul Az ártatlanság és a tapasztalás dalai) eredetileg William Blake két, egymással összefüggő verseskötetének a címe. Ebben az értelemben az ártatlanság és a tapasztalás az emberi lélek két ellentétes állapotát jelenti. A két kötet verseinek összehasonlításából kiolvasható a gyermeki ártatlanság elvesztésének folyamata, amit a felnőtté válás tapasztalatai, a felnőttkor anyagi világához való kötődés okoz. A cím tehát elárulja a témaválasztást: Bonóék a gyermekkoruk, illetve fiatalkoruk legmaradandóbb emlékeit gyűjtötték össze, dolgozták fel és kínálták fel nekünk a CD-ken, a neten illetve az iPhone-okon. A dallá formált emlékeket kicsomagolva aztán leperegnek előttünk az életük filmjéből kivágott fontosabb jelenetek, például a következő:

Santa Barbara, California. A kék ég és óceán végtelen, mint a szeretet. „There is no end to love”. A környéken valaki Beach Boyst hallgat, de közben a vészharang is fenyegetően zúg. A Barbara Ann refrénjének tétova visszhangjai lebegnek a homokos part felett, majd a vízbe zuhannak. Az esti napfény még barnítja a napolajtól csillogó hátakat, de a fák és a szállodák már hűvös árnyékot vetnek a partra. A vérnarancs naplemente vészjósló. A strandlabda pattog, a sós vízcseppek a fürdőzőkre fröccsennek, mint a pokolgép áldozatainak a vére az utca kövére. De ez már pár évtizeddel korábban, egy másik országban történt. Under a blood red sky (Írország) és Blood Orange Sunset (Kalifornia). Mi köti össze a kettőt? Az óceán, a határtalan és időtlen. Mert minden cseppjében benne van a múlt: a mára már legendává vált zenekar első amerikai útja éppen úgy, ahogy a 18. században az éhínség elől lélekvesztő csónakokban a tengeren túlra emigráló ír ősök küzdelme az életért. A 21. században élünk, de sokan közülünk ugyanabban a végtelen óceánban hajóznak, vagy éppen csak átrepülnek felette, hogy a napfényes Kaliforniában valósítsák meg álmainkat. A beteljesült vágyak díszletei mögül azonban újra és újra kileskelődik a múlt keserűsége, az önelégült arcokba vicsorog a rossz emlékezet kaján vigyora. „Then we sail into the shiny sea. The weight that drags your heart down. Well, that's what took me where I need to be.” Végtelen a luxus, féktelen a pompa, de a tengerparti luxusvilla lakója magányosan áll és zokog a tükör előtt. Nem elég a gazdagság és a kényelem? Valami hiányzik talán? Vagy valami felrémlik a múltból? „Everyone's a star in our town, It's just your light gets dimmer if you have to stay in your bedroom, in a mirror watching yourself cry like a baby”.

u2 portrait 2014

Ez a California (There is no end to love), a Songs of Innocence harmadik dala. A világsztár Bono és Edge gyermekként és fiatal felnőttként egész más világban élt. Munkáscsaládban, a vallási ellentétekkel és túlfűtött politikai megosztottsággal terhelt írországi valóságban. Súlyos csomagokat vettek akkor magukhoz, amiket jóval később is magukkal cipeltek, és csak most, idősödő felnőttként tették le őket ide, az orrunk elé. Ezek a bőröndök húzzák a kezeket és a vállakat a föld felé, mint az érett gyümölcs a fák ágait. Az ártatlanság dalaival Bonóék az eddigieknél is mélyebbre ástak és előtűntek a gyökerek, amelyeknek a Joshua Tree a koronája. Született egy kitárulkozó, személyes album Bonóéktól, ami éppen jellegének köszönhetően teljesen megosztotta a kritikusokat és a rajongókat.

A megosztottság az elvárások miatt ennyire nagy és aki most is a stadionokat megtöltő zenekart keresi, az tanácstalanul fogja a vállát vonogatni. A U2-ról ugyanis szinte mindenkinek a nagy számok, a rekordok, a megaprodukciók jutnak eszébe. Már a nyolcvanas években kultuszzenekarnak számítottak, a Music TV adásain felnövő generáció számára alapmű volt a Where the streets have no name, a With or Without You, az I Still Haven’t Found What I’m looking For, vagy a Pride. Aztán 1991-ben megjelent az Achtung Baby, ami fenekestől forgatta fel a világot. Hangzása messze megelőzte a korát, az elektronika és a rock házasítása először volt hallható ilyen egyértelműen a mainstream rockzenében. Egy csapásra milliók hallgatták azt, amit korábban csak néhány ezren. Az alternatív zene hangzásvilága, az underground hirtelen elfogadottá, közismertté, a többségi kultúra részévé vált. Az albumot bemutató Zoo TV Tour pedig még tovább ment: látványvilágának, a vizuális ötleteknek köszönhetően olyan volt, mint egy grandiózus posztmodern forradalom. Az ezt követő Pop album és a kapcsolódó PopMart turné pedig végérvényesen az extra léptékek felé mozdította el a zenekart és az egekbe emelte az elváráshorizontot.

Aki a most megjelent albumtól hasonló zenei forradalmat várt, az csalódott lehet, mivel ezekkel a dimenziókkal nem vethető össze a Songs of Innocence introvertált világa. Könnyen belátható, hogy egy ilyen személyes album nem lehet harsány, mint a Pop, szabadon kísérletező, mint a Zooropa vagy mérföldkő, mint az Achtung Baby. Éppen ezért próbáljunk meg úgy tekinteni rá, mint egy harminc év késéssel kiadott bemutatkozó albumra.

Személyes jellegét akkor érzékelhetjük legjobban, ha a Deluxe Edition második CD-jén helyet kapó, csaknem 23 perces Acoustic Sessions-t hallgatjuk. Ezt a hosszabb blokkot az először csak egy szál zongorás, később vonósokkal diszkréten megtámogatott Every Breaking Wave indítja, amely különösen hitelessé válik attól, hogy nyíltan felvállalja Bono énekének apró botlásait is. Ezt követi az akusztikus gitárral, fúvósokkal hangszerelt California, amely paradox módon így nyersebben hangzik, jobban kiemelve a szöveg tragikumát, az amerikai álom árnyoldalait. A Raised by wolves úgy hangzik, mintha ketten ülnénk Bonóval egy üres szobában, és ő velünk szemben ülve énekelné rá a dalt a szomszéd teremben játszott kíséretre. A Cedarwood Road-ot hallgatva, a vonósok belépéséig látjuk magunk előtt a zenekar tagjait utcazenészként, ahogy szülővárosuk egyik forgalmas járdáján a helybelieknek a városról énekelnek. A Song for Someone nem ad semmi pluszt az elektronikus változathoz képest, de azután hamar visszarepíti a hallgatót az utcazene világába az unplugged blokkot lezáró The Miracle akusztikus gitárral és tapssal kísért változata.

Az Acoustic Sessions után azért ne felejtsünk el megismerkedni magával az albummal, amelyen külön dal szól többek között a rockzenével való első, meghatározó találkozásról (The Miracle), az édesanya korai haláláról és a korán elment szülőhöz fűződő érzelmi kapcsolatról (Iris), a lobbanékony természet, az érzelmi hullámzások vezérelte kamaszkorról (Volcano), a párválasztásról és a választott megtartásáról (Song for Someone) és a megosztottság, a merényletek árnyékában leélt gyermekkorról (Cedarwood Road, Raised by Wolves).

Kérdés, hogy a Songs of Innocence után, Blake példáját követve, megjelennek-e majd egy újabb albumon a tapasztalás dalai. Vagy a zenekar korábban íródott művei tekinthetők annak? A nemsokára kezdődő világ körüli turné elnevezése (Innocence + Experience Tour) inkább erre utal, hiszen a friss dalok mellett biztosan hallhatók lesznek majd a korábbi U2 klasszikusok. Úgy tűnik, mostanra a zenekar megérett arra, hogy egy minimálalbumot készítsen úgy, hogy közben a tagok gondolatban visszatérhettek saját gyökereikhez. Vagy a visszatérés talán mégsem a legjobb szó? Lehet, hogy nem az: „You can’t return to where you’ve never left.

A cikkelős neve: [kyprios]
A cikkelés ideje: 2015.03.03.

Tovább a kategóriában: « Colorstar: Solarize Muriel Muriel »