kedd, 24 április 2012 02:00

Old Milton Bostock, a költő visszatér

Írta:

fokep jt taab2Ian Anderson's Jethro Tull: Thick as a Brick 2. Whatever Happened to Gerald Bostock. 2012.

Pár hónapja meglepődve olvastam kedvenc zenekarom honlapján, hogy 2012 áprilisában megjelenik az 1972-ben kiadott, Thick as a Brick címet viselő klasszikus albumuknak a folytatása.

A negyven évvel ezelőtti concept album attól különleges és egyedi a zenekar történetében, hogy a nagy ravasz Ian Anderson egy kerettörténetet talált ki hozzá, mely szerint a szövegeket egy nyolc éves fiúcska, Gerald „Little Milton” Bostock írta. Az albumhoz felhasznált versekért az elképzelt forgatókönyv szerint a kis költő díjat is nyert, ennek alátámasztására a mester nem átallott a lemez borítójához egy kisvárosi helyi napilap másolatának látszó nyomtatott anyagot készíteni. Anderson olyan sikeresen bújt bele a verseket író gyermek szerepébe, hogy a szövegek formailag és a felhasznált költői eszközöket tekintve is sokban különböznek a megszokott Tull stílustól.

A most elkészült második rész öt különböző életutat vázol fel a kis Gerald Bostock számára bemutatva azt, hogy az élete során elszenvedett hatások milyen sorsot jelöltek ki számára. Kicsit félve hallgattam meg az anyagot, mivel emlékeim szerint a hasonló, sok év múltán megírt és továbbgondolt művek finoman szólva is nem szoktak jól elsülni: még egy kivételes alkotó jelentősebb művének kései folytatása is magában hordozza a veszélyt, hogy a művész méltán elfeledett művei közé tartozzon. Különösen igaz ez olyankor – mint esetünkben is – amikor az eredeti mű kiadásával az alkotó magasra tette a mércét. A művészek ezért legtöbbször nem is vállalkoznak hasonló folytatások elkészítésére, nem véletlen ugyanis, hogy a következő művek sohasem születtek meg: Verne: Az 55 éves kapitány, Leonardo da Vinci: Mama Lisa, Milne: Micimedve, illetve – hogy a rockzenéből is példákat merítsünk – Pink Floyd: The Ruin (Wall 2.), Deep Purple: Old Fart in Time, esetleg Pál Utcai Fiúk: Öreg asszonyok.

jt taab2

A Thick as a Brick második részével kapcsolatos rossz előérzetemet alátámasztotta az is, hogy Anderson mester saját bevallása szerint is változtatott eddigi munkamódszerén: a dalok többségét akusztikus gitáron írta, sőt, ami még szokatlanabb, a szöveg készült el előbb és a kész szöveghez utólag született meg a zene.

A végeredmény mindezek ellenére egy hallgatható és élvezhető album lett, ami azonban semmiképpen sem mérhető az első rész zsenialitásához és jelentőségéhez. Ellenben kiválóan megkomponált, változatos és kiegyensúlyozottan színvonalas, mint a 2000-es években megjelent Ian Anderson és Jethro Tull-albumok általában, de ennél nem több: nem számít úttörő munkának vagy mérföldkőnek. Aki ennél nem vár többet, nem fog csalódni.

Már csak azért sem, mert az album hangzása, hangszerelése szervesen illeszkedik az első, klasszikus zeneműéhez, sőt, az eredeti lemezen hallható dallamok és ritmusok zenei idézetek formájában is megjelennek. Szinte az összes új dal tartalmaz egy elektromos gitárfutamot, egy akusztikus gitáron eljátszott rövidebb dallamot, vagy legalább egy ritmustöredéket, ami vagy egy az egyben az eredeti albumról lett átemelve, vagy egy onnan származó részlet zenei variációja. Az ismerős akkordok, rövid részletek hol egyértelműen, explicit módon jelennek meg, hol pedig a háttérben szerényen megbúvó dallamok és ritmusok formájában. Zeneileg ezek az átvett részletek adják az album vázát, ezek a fix pontok, amelyekre a frissen megírt részek fel lettek fűzve, egyúttal ezek jelentik az album gyökereit is. A technika ahhoz hasonló, mint amikor valaki építőkockákból új várat, vagy egy puzzle elemeiből új képet épít. Az eredeti albumhoz képest újdonság, hogy prózai betétek jelennek meg: ezek többszöri hallgatás után is zavarónak tűnnek és feleslegesen kizökkentik a hallgatót.

A haladó Tull-rajongóknak nem kerülheti el a figyelmét, hogy a Thick as a Brick első része mellett az albumon további Jethro Tull és Ian Anderson albumok dalai is visszaköszönnek. Az Adrift and Dumfounded a Roots to Branches albumon hallható Beside myself című dalt juttatja eszünkbe. A Swing it Far hajléktalan figurája sem újdonság, a dal dinamikája és dallamvilága is emlékeztet az 1971-es Aqualungra. Az album több dalában is megjelenik a tölcsérhang, ami először szintén az Aqualung albumon volt hallható, itt a lassúbb, líraibb betétekbe hasít bele, kizökkentve a hallgatót, egyúttal feszültséget teremtve. A Wootton Bassett Town hatásáraa Heavy Horses dallama csendül fel újra a fülünkben.

Az albumot tovább hallgatva folytathatjuk a felsorolást: a Shunt and Shuffle nemcsak címében, de ritmusa és dallama alapján is a Locomotive Breath folytatásának tekinthető. A Change of Horses bevezető szakasza Ian Anderson Divinities című szólóalbumának hangulatát idézi, a Confessional című dal kezdete pedig a Black Sunday dallamát és hangszerelését juttatja eszünkbe. A What-ifs, Maybes and Might-Have-Beens ismét a Heavy Horses és a Budapest egyes részleteit foglalja magába.

jt taab2 n

A rengeteg zenei utalás és idézet miatt az album nemcsak a Thick as a Brick, hanem az egész Jethro Tull életmű szerves folytatásának tekinthető, a korábbi lemezek dalaival számos kapcsolódási pont rajzolódik ki. Ebben szerepe lehet annak is, hogy egy bizonyos életkor felett az ember önkéntelenül is visszatekint, (újra/át)értékel, összegez. Mindebből következik, hogy ezt az albumot zeneileg azok tudják igazán értékelni, akik ismerik a Jethro Tull és Ian Anderson életművét. A régi rajongók tehát, akik fél szavakból is megértik egymást, elégedetten kacsinthatnak össze, avatatlan érdeklődőknek viszont nem javaslom, hogy ezzel a lemezzel kezdjenek.

A Thick as a Brick 2 nem concept album abban az értelemben, mint az 1972-es eredeti: a rockzene klasszikusának számító első album egyetlen (később két részre osztott), komplex és nagy formátumú zenemű egymásra épülő, máskor egymásból kiinduló dallamokból, gyakran visszatérő, de a végén egymásba olvadó elemekből felépítve. A folytatás viszont 2-5 perces, egyenként is hallgatható dalok füzére, amelyek ugyanakkor koherens módon kapcsolódnak egymáshoz; így együtt, albumként meghallgatva önmaguknál többet nyújtanak.

Egy több mint negyven éve működő zenekar frontemberének általában nem célja, hogy új rajongókat szerezzen magának, jól megvan ő a régiekkel is. Ha mégis megpróbálkozna ilyesmivel, a legtöbb esetben sikertelenül teszi ezt, egyrészt azért, mert egy hatvan éven túli idős művész nehezen bújik ki a bőréből, másrészt pedig azért, mert a régi rajongók értetlenül fogadják a váratlan szárnypróbálgatásokat. Ez az album sem vezet új területekre, nem mutatja meg Anderson eddig ismeretlen arcát, igaz, nem is várhattunk tőle ilyesmit. Az albummal kapcsolatban már csak ebből kiindulva sem releváns a progresszív rock kifejezés, érthetetlen, hogy több kritika és elemzés, sőt, a zenekar honlapján megjelent recenzió is számos helyen ezt a műfaji besorolást használja. Amit kaptunk, az a megszokott Tull-hangzáshoz illeszkedő, a korábbi albumokra számos zenei és szövegbeli utalásokat tartalmazó gyöngyszem a 70-es évek elejének extrém színpadi figurájából a 2000-es évekre finom angol úrrá avanzsáló mestertől.

Ha rosszindulatú lennék, azt írhatnám, hogy meglehetősen önismétlőre sikeredett, de a világért sem vetemednék ilyesmire: én ugyanis Ian Anderson iránt genetikailag képtelen vagyok rosszindulatú lenni.

Kapcsolódó írás:

Adrian Stone-Mason kritikája

Az ál-napilap weboldala (kizárólag ínyenceknek!):

http://www.stcleve.com/

A cikkelős neve: [kyprios]  
A cikkelés ideje: 2012.04.24.