kedd, 06 január 2015 22:19

European Mantra: The

Írta:

em theEgy szupergrúp, egy új lemez

Immár tavaly december 28-án mutatta be új albumát Borlai Gergő zenekara, a 2001-ben induló EM. Nincs vita, négy zseniális zenész csinált megint valami újat, egy remekművet, amiben azért nagyon ott van az a jellegzetes érzés, amit a sok év alatt megszoktunk tőlük együtt, külön. Először 2005-ben jelentkeztek egy élő lemezzel ('F.A.Q.'), egy évre rá jött ki az '5' című anyaguk, aztán pedig 2007-ben a 'Twentyone', ami egy unplugged cucc a Free Style Chamber Orchestrával közösen. Szóval sokan örülünk most, hogy itt az újabb darab. Az ok pedig egyszerű. Egyrészt külön járják az utat mind a négyen, rengeteg izgalmas zenei projektben részt vesznek - Gergő Spanyolországban él alapvetően, Peti Németországban... - és bizony akár egy baráti kapcsolatnál, szerintem egy igazi zenekarnál is kellenek szünetek, kell idő az érésre, az újabb tapasztalásokra, hatásokra. Úgy érzem, hogy nagyon jót tett nekik, hogy volt egy kisebb csend, közben persze azért koncerteztek jópárszor az elmúlt években is. Főleg a jazz-nél ritka, hogy ennyi ideig együtt tud maradni egy formáció, vagy inkább úgy mondom, hogy újra meg újra összetalálkoznak.

A Borlairól, a Gergőről már van egynéhány cikk, interjú fenn a gyomon, mindig más apropóból. Azt hiszem, az igazi zenélés valahol tényleg erről szól, ahogyan ők élik ezt az egészet. Folyamatos úton járás, minden izgalmasnak tűnő helyre bekacsintás, újabb és újabb technikák, hangzások, stílusok kipróbálása. És mindeközben ott van az örök improvizáció, az önkifejezés legfelsőbb formája, amikor megindul felülről valami őrült energia, aztán meg összekapcsolódik a többi zenésszel, és az egészből valami elképesztő, egyszeri, brutálisan erős érzés, áramlás, orgazmus alakul ki. Biztos, hogy rétegnek szóló muzsika, és sokan nem értik, nem érzik ezt. Talán éppen ezért is jelent nekünk még többet. Ad egy kis flesst, hogy ez a zene művészfilmje, öregem, én ilyet hallgatok ám. Te meg még a ritmusát se bírod követni... de komolyra fordítva, én világ életemben azt vettem észre, hogy valahogy mindig épp azokat a zenéket imádom, azokra figyelek fel, és azokat találom meg, amiket a legtöbb ember nemhogy nem ismer, de ahogy meghallja, már kapcsolja is el, vagy hallani sem akar róla többet.

em

Szóva réteg. Négy rétegből épül fel ez a muzsika, négy objektíve is profi zenész által életre keltett rétegből. Papesch Péter hozza a biztos, pontos, erős basszus alapokat. Borlai Gergő tolja rá a folyamatosan kalandozó, közbeütögető, szintén igen döngölős és tempós dobtémát. Nagy János hajlított és effektezett ártuditu hangokkal vagy éppen hagyományos zongorával ad hozzá dallamot. Lukács Peta hol riffelve metálkodik, hol pedig a leglágyabb, finoman nyújtott, sóhajtott húrhangokat ereszt az előbbiek fölé, közé. Összességében iszonyú erő, energia, és harmónia rejtőzik a zenéjükben.

Nem nagyon elemzek, nem nagyon boncolgatok, itt mégis kicsti trekkekre bontom az irományomat. Úgy érzem, a 'The' így kívánja most.

01 Drama | Ez a nyitány. A 'The' egy mű, egy alkotás. Egy sztori. Nem névelő, hanem maga a főnév. Ezzel a számmal indul, ez egyből bemutatja, felszínre hozza az érzelmeket, a zaklatottságot, a feszültséget, valahogy beindítja a történetet. Aztán szépen rádob egy rakás szállós témát, lehetőséget. Kicsit mintha bemutatná a szereplőket, jellemeket rajzolna nekünk, hogy nézzétek, itt igazából erről van szó. Mindegyik hangszer mesél. Elbeszélnek, párbeszédelnek. Éppúgy, mint a zenészeik is. Azok az egymásra pillantások a koncerteken, azok a mosolyok mindent elárulnak. Itt történni fog valami, itt egyfolytában történik valami, súgja az érzés, zúzza a zene. Picit horrorisztikus aláfestő kórus, szerzetesek szellemei a szélben... aztán pedig:

02 Bye Bye | Akár egy jó olasz gitáros popdal aláfestése, egyszerű ütemekre nem énekel senki. Kicsit azért több a félhang, valami kezd kibontakozni, vagy lehet, hogy egyszerűen csak azt mondják ezzel a dallal, hogy sziasztok, most ezt érezzük. De figyeljetek azért, mert jön egy olyan része a sztorinak, hogy:

03 Above | És egy gyors, zúzós, szétszállt brutál trekk helyett pont egy nagyon érdekes, lassú, elsőre kissé vontatottnak tűnő szerzemény érkezik. Ehhez hasonló számot már gyártottak régebben is (pl. 'In memoriam guitar heroes'), úgyhogy nem olyan meglepő, inkább a számlistán való elhelyezkedése. De csak elsőre, hangsúlyozom. Mikor legelőször hallgattam a lemezt, szinte kétségbe estem, hogy akkor semmit nem is kapok már abból a feelingből, amit megszoktam tőlük, és végig ilyen kicsit fura, kísérletezős tételek követik egymást... de aztán ha figyeltek, jön a negyedik szám... egyébként zárójelben, tegnap este éppen erre a számra aludt el az ölemben az öthónapos kisfiam, aztán a többi dübörgésre se ébredt fel... valamit azért lehet hogy tudnak ezek a Gergőék... :) Nem is beszélve a lezárásról, amit nem szabad említés nélkül hagyni: a vége egy iszonyú duplázós dobszóló és zajáradat, ami megint tovább viszi a történetünket. A nagy nyugalomban, a talán kicsit elfojtott feszültségben nem tud már megmaradni a bonyodalom, a probléma. Így szétárad, előtör, és jön a

04 Digifunk | Ezt a számot tették egyedül közzé a megjelenés előtt. Ez egy igazi EM trekk, a mondhatni megszokott felépítéssel és elemekkel. Hirtelen váltások, kicsit humoros, vicceskedő témák, közben gyors és erős zúzdás részek, szólók és lehengerlő basszusok duplákkal. Az effektek, vinnyogások és egyéb izgalmak csak fokozzák az egészet, ez a European Mantra hangzás és a végén a kihagyhatatlan és várvavárt dob-és gitárszóló, a masszív szinti atmoszférával, és a jópofa kis játékgitár pötyögéssel :)

05 Repeat | És elérkezünk az album talán legjobb, legalábbis nekem legjobban tetsző tételéhez. Megint többszöri hallgatás szükséges, elképesztően eltalált alaptémára jön rá Peta a gitárral, és amikor már - ahogy a cím is mutatja - ismétlődik párszor, egy oda furcsán passzoló zongorabetét érkezik fölé. Szinte nem is szólónak tűnik, hanem mintha egy másik számot játszana a János, mégis ahogy folyik az egész, egyszer csak ott van a harmónia, sőt, talán éppen a diszharmónia. A monumentális háttérhangzás, a dallam, és rajta a zongora, valami elképesztő hatású. A történetünk megint más irányt vesz, boncolgatja, ki is a felelős, mi is történik valójában... kicsit elcsendesül, hagyja, hogy gondolkodjunk, hogy nézzünk kicsit magunkba, aztán újult erővel tör utat magának ez az egész. Hogy miről beszélek itt egyáltalán? Milyen történetről? Pont ez a lényeg: teljesen mindegy. Maga az érzés a lényeg, a mesélés, a jelen, és annak abszolút megélése, átérzése. És még nincs vége az albumnak!

06 Hymn | Régebben csinált a Peta meg a Borlai egy születésnapi köszöntő dalt a Sztallónénak (Papesch Peti), aminek a témája e szám elején visszaköszön. Jó hallani, jó, hogy beletették. Megmosolyogtatott. A cím miatt meg főként. Egy himnuszhoz képest egészen vidáman, viccesen induló, és igen keményen folytatódó darabról van szó. A fokozásnál tekergetett hangokról konkrétan az Irie Maffia és hasonló érzés jutott eszembe, de csak egy pillanatra, mert aztán ez a vinnyogó hang a háttérbe szorul, és már jön is rá a halomnyi szóló, a kőkemény basszusalap pedig teljesen egyértelművé teszi, hogy itt bizony nem popról, és nem a divatos dábsztepről van szó - hála istennek, teszem hozzá. Papesch játéka egyébként lenyűgöz ezen az albumon. Eddig is nagyon szerettem a stílusát, de most valahogy nagyon bejön ez a keménység, ez a fantáziadús és már-már markuszmilleres érzés, ahogy tolja mindegyik számban.

07 Tradition | Gyakorlatilag simán lehetne ez az egész egy filmzene. Így, ahogy van. Ez a dal is olyan elbeszélős, mesélős. És a legjobb, hogy annyi mindent el tudok képzelni, csak úgy jönnek a képek. Egy szép mező, elsuhanó falvak, egy esti séta a nagyvárosban, ésmegannyimég... és egy igen katartikus befejezés, mintha megint történne valami fontos, fokozódik a feszültség, robbanak a szívek. És taps, fütty, éljenzés. Mi van, hogy jön ez ide?

08 The | Beteg, szétesett, összevissza, úgy egyáltalán mivaaaaan? - kérdezné egy csomó ember. És akkor azt mondják Gergőék, hogy 'Az'. Pontosan 'az' van. - Mi van? - jön ismét a kérdés. - Hát 'az'. Nézz körül. Hallod? - Tűzijáték? - Vagy bombázás? - Buli, cirkusz? - Vagy rémület, öldöklés? - Béke, nyugalom? - Vagy egy zseniális fogyasztói társadalom? Nem tetszik? Hallod egyáltalán?... és megint visszaköszön az elejéhez hasonló horrorba illő hang, valami kórus, vagy csak olyasmi... ide illik, igen.

09 We'll back | Az utolsó tétel, a lezárás. Gyermekzsivaj, emberhangok. Harmonikus, kicsit emelkedett, már-már meditatív hangzás. Újraéledt valami, a nagy tragédia után vagyunk. Hogy tanulunk-e belőle, vagy csak emlékezünk rá, jó kérdés...

Mind a kilenc szerzeményt Borlai Gergő írta. A 'The' egy nagyon érett, zseniális anyag lett szerintem. Kíváncsian figyelem továbbra is négyőjük pályáját, és remélem a jövőben is ugyanilyen szuper lenyomata lesz a találkozásaiknak.

A cikkelős neve: [stanley]
A cikkelés ideje: 2015.01.07.

Tovább a kategóriában: « Jamese: Csak a napba Körbelendülés »