2015. máj. 14. | 09:54

Elefánt - Gomoly

Írta: vallyont

elefant gomolylemezajánlóskritikás

A Kodály Method által leforgatott magányos klip óta követem a zenekart, s meg kell mondanom, az első pillanatban megvettek kilóra. A Kék szoba kislemezt rommá hallgatva eltettem magamban az ötletes, magyarosan búskomor produkciók közé eme szép nagy állatot, s epekedve vártam az új lemezt.

Aztán kikerült a Vérkeringő munkálatairól ez a fél perc:

Még most is elmosolyodtam, amikor újra kikerestem a videót. Úristen, milyen pimasz váltás ez a Kék szoba nyugodt, néhol nyűgös hangulatához, hogy jön bárki is ahhoz, hogy ekkorát húzzon?! A rájuk ruházott skatulyát szétfeszítette a kreativitásuk, én meg ott álltam tanácstalanul a romok mellett.

Várakozásom nem tűnt hiába valónak, tökéletes bemutatkozó albumot kaptam tőlük, imádtam az első percétől az utolsóig. Nem csoda így, hogy hasonló türelmetlenség előzte meg a Gomolyt is, elképzelni nem tudtam, hogy egy ilyen lemez után merre lehet mozdulni, mit lehet még elmondani, csak számoltam a napokat, hogy az év legjobban vágyott lemezét megismerhessem végre. Most sem kellett csalódnom, de ne szaladjunk ennyire előre!

Nem adtak sok időt a srácok a lemezbemutatóig, így a megjelenés előtti deezer felületről az illegalitásba tuszakolva harcoltam le a telefonomra, hisz akkorra csak ismerni illenék a szöveget!

Ragyogó napfény kísérte az első hallgatást (ez sem lehetett véletlen), a Cirkusz a kezdeti taktusával rögvest letörölhetetlen mosolyt csalt az arcomra. A szokatlan kezdés azonnal fejbe vágja az embert, felhívja a figyelmet, itt kérem, nem egy hétköznapi háttérmuzsika következik! A hirtelen témaváltás, számomra mintaalapú hiphopra való kikacsintásként hat, míg az azt követő gitár és zongora menet elektronikus környezetben arp futamként köszönhetne vissza, itt semmi sem úgy lett felhasználva, ahogy a sablonos megszokás diktálná. Az ember-állat párhuzam példátlan feldolgozása, kendőzetlen, cinikus önvizsgálatot provokál a nézőtéren. A kezdeti motívum záráskor visszaköszön, amely folytonos ismétléssel ügyesen használható közönségpattogtatásra, nem is hagyták ki ezt a ziccert az A38-on.

A Por zongoradarabjával fent tartja a vidám, már-már aggasztó, felhőtlen vándorcirkuszi légkört, tesznek róla a porondmesterek, hogy így legyen, ennyire vidám tálalásban ritkán találkozni a porból lettünk, porrá leszünk alaptézissel. Annyira erősen kötődnek egymáshoz a cirkusszal, hogy a lemezbemutató során sem lehetett őket szétválasztani, egyszerűen egymást kell követniük! S hogy mi a titka a gondtalan elmúlás megéneklésének? Emlékezzünk csak arra, amire muszáj, ennyire egyszerű kérem!

Amilyen játszi könnyedséggel robbant be a jókedv, úgy száll tova, gyönyörűen felvázolt belső sötétségbe zuhanás töri meg az eddigi bohókás zsizsegést, a Folyó mogorva dallammenetekkel támogatja meg a kívülállóság, végtelennek tűnő kilátástalanság érzését, mindössze pár pillanatra villantja fel a kivezető utat, ha van olyan egyáltalán. Itt érződik a legjobban, hogy ezen a lemezen fölösleges is keresni a szokásos dalszerkezeteket, minden a témának alárendelve jelenik meg, ezzel teljesen kiszámíthatatlanná téve a dalt. Ritmikailag kellene ide még pár ütem? Kéne. Kimaradjon? Naná! Minden egyes hallgatásnál újra és újra rácsodálkozok erre a lépésre, igazán élővé válik ettől az előadásmód. Más formációk egész lemezén nem tapasztalható akkora ív, mint itt, ami akkor tűnik csak fel igazán, amikor a végső megoldás után visszaköszönnek keretes szerkezetként a kezdősorok, ekkor esik le a tantusz: Te jó ég, tényleg innen indultunk négy perccel ezelőtt?! Ékes példa a nem létező filmzenére, ami bármikor, bármilyen helyzetben úgy ránt magával, hogy az utcán sétálás feltétlen reflexszerű rutinná korcsosul mellette.

Kegyetlenséggel nem vádolható a lemez, az ilyen mélységű önmarcangolást fel kell oldani valamivel, ezt a feladatot látja el a 4/4-el szakító Zúzmarás gondtalan ringása. Másfél perce a duplájának tűnik, biztos az ezt megelőző lélekcentri éhezteti ki az embert némi simogatásra, míg közben a magyar nyelv lélegzetelállító játékosságát nyújtják át, az emigrálás ellenérveként emlegethető ezen pár ritmikus sor.

Az Alszik átjáró a régi és az új nagylemez között, bár lehetséges, hogy mindössze a Gomolyt felvezető szerepe miatt aggatom rá mindezt. Az álmatlansággal járó feszült tehetetlen haragot hűen érzékelteti minden egyes hang, mely olyan energiával robban be, mikor már elpattan a cérna, hogy azon nyomban féktelen ugrálásra készteti az embert, nincs alkalom, amikor ne élném meg újra és újra a koncerteket. Mindezt az időtlen várás pillanata követi, s mire megszámolnánk a milliom báránykát, újra féktelen düh tombol mindenhol. Szemléletes felépítése egy álmatlan éjszakának, bár én belevizionálom a tudatlan elmék tétlen bolyongását is, de ez már legyen az én problémám!

A tombolással együtt a 4/4 ismét megszakad, egy Szikra elég, s újfent nagyon mélyre csúszunk. Nem tűnik túlzásnak, hogy itt a legzavaróbb emberi dilemmák követelnek helyet maguknak, melyet már-már idilli nyugalmat ontó, angyali gitárjáték old fel, de mindezt pár röpke pillanatra csak és csak is azért, hogy újra az indulópontra ejtsen vissza minket. Vagy egy kicsit még lejjebb. Pont úgy, ahogy az élet szokta.

Kendőzetlenül őszinte és erős szakítás sorai következnek a Tizenhat-ban, kíváncsi lennék, hányan mártóznak meg ennyire az elválásban, ennél tömörebben nem találkoztam még a felismerésekkel, mint az első pár sorban. Ha mindenképp bele kellene kötni a lemez negyven percébe, talán a legboldogabb/csak bólogat rímpáros, ami sorjás éllel lóg ki kicsit, azonban a hibátlan verzék feledtetik mindezt. A köznyelv olyan mértékben használta el az ennyi szót, hogy tartottam tőle kicsit, mikor elsőre meghallottam, azonban teljesen jól működik itt.

Miután szétmarcangoltuk magunk, felégettünk mindent a hátunk mögött, pogóba burkolózva látunk neki új szerelmeknek! Semmi más, csak Fakard és kőszív, ami kell hozzá. Az elejétől végéig életigenlő ritmusok között fény derül arra is, mivel járultak hozzá felmenőink, hogy igazán jók legyünk a szebbik nem számára.

A nagy ugra-bugra mellett vesszük észre, hogy megérkeztünk az album nyugvópontjához, kapunk némi időt a fellélegzésre, a Rejtő majdnem négy percben ringat a rejthetetlenségben, melynek végére kirajzolódik, bármivel is próbálkozunk elfedni viselt dolgaink, kudarcot vallunk. Olyan mélyen húz be, hogy megáll az idő szinte.

Megjelenés előtt koncertek során találkozhattunk a Hintával, ami jól mutatta, másra kell készülni az új korongon. Hihetetlen nagy ívet szaladunk végig itt is, fájdalmasan sokáig sikerül az ördögöt lappangva hordozni, míg egy katartikus állapotban kénytelen-kelletlen adjuk meg magunk az átszellemülésnek.

S mikor már elhittük, hogy minden érzelem és jóság kiveszett az emberből, belecsöppenünk egy közreműködésekkel megtűzdelt elválásba a Vacakot hallván. Gyönyörű szópárok vázolják fel mindezt, akár a fehér kréta és lap viszonyát vizsgáljuk, az észrevételt, vagy a nevetést. A bevackolt kilátástalanság feloldására nincs mit tenni, várnunk kell az új albumig, vagy önbecsapásként bekukkanthatunk a Poros Cirkuszba némi felüdülésért. Azonban ha nem figyel a hallgató, míg Alszik, Zúzmarás Folyó vezeti el újra a Hintához, ahonnan már csak egy pár láblendítés, s újra a Vacaknál köt ki.

elefant

Az Elefánt folyamatosan iskolázza le az egész szcénát, megugorhatatlan szinteket állít fel lemezről lemezre, ami elsőre rájuk nézve is óriási veszélynek tűnhet, azonban a Gomoly albummal újra bizonyították, számukra nincs akadály. A nem létező filmzenék elkészítése jelentem, sikerült, a lemez filmfesztiválok színességével vezet végig az élet jelentősebb búján és örömén, s teszi mindezt úgy, hogy a végletekig tolja ki a szabályokat és stílusokat, szinte teljes természetességgel, miközben megkérdőjelezhetetlen egységet kovácsolva gyűri maga alá a hallgatót. Az új nagylemez maga mögött hagyta a kissé megszeppent előadásmódot, az ismétlődő verzéket, minden apró rezzenésén érződik, az alkotást segítette, hogy egy nyitott közönség várta a produktumot, így teret kapott a játékosság és a kreativitás, kompromisszumnak, elvárások kielégítésének nem maradt hely.

Külön öröm, hogy a zenekarból senki nem csapott fel önjelölt hangmérnöknek, meghagyták ezt a feladatot Schram Dávidnak, így nem érheti szó a ház elejét, a tartalomhoz méltó minőségben szólal meg az anyag.

Mély sóhajjal karöltve buggyan ki belőlem legtöbbször ez a mondat (még most is, sokadszorra hallgatva a lemezt): „Úristen, mennyire tökéletes ez a zene!?” Megkockáztatom, hogy egy megunhatatlan album született, ami ha valami véletlennél fogva feledésbe merülne, amint újra elő kerül, hosszú hónapokig üt ki mindent a nyeregből!

Nincs mit tenni, mindenkinek csak irányt tudok mutatni a bandcamp, vagy valamelyik lemezbolt felé, mert nem elég, hogy milliom bölcselet lett belezsúfolva ebbe a majd háromnegyed órába, de mindezt anyagáron adják. A neten egyszerű és korrekt lehetőség a dalok.hu, ahonnan mp3-ban és flacban is tölthetitek:

b dalok

Mindenki szaladjon, s hívja meg a bandát egy pizzára, vagy egy pár felesre, kár, hogy manapság ennyire olcsón kell, hogy mérjék a művészetet!

elefant gomoly frontTagok:

Szendrői Csaba - ének
Tóth András - gitár
Horváth Bence Ede - basszusgitár
Kovács Zoltán - billentyű
Németh Szabolcs - dob

sound & mastering: Schram Dávid
grafika & design: Kisteleki Dóra, Nagy Dóra

A cikkelős neve: [vallyont]
A cikkelés ideje: 2015.05.14.

IMPRESSZUMOS

Rétegkultúrát bizergáló gyomlálócsoport vagyunk. Egy független kultúrportál, kulturális lap, vagy valahogy így hívják általában. Célunk az általunk értékesnek tartott rétegkulturális produktumok (ándörcuccok) bemutatása, eljuttatása mindenkihez, aki kicsit is nyitott. A hogyan az érdekes leginkább. Tartózkodunk a hagyományos, klasszikus stíltől, teljesen egyedi módon, leginkább az atmoszférára, a hangulatra figyelő impresszív írásokat igyekszünk adni.

Szerkesztős:
Nádas Dávid [stanley]
E-mail: szerk@kulturgyom.hu
Mobil: +36/20 951-1660

Cikkelős kollégás:
Nádas Dávid [stanley]
Kapitány Zoltán [kyprios]
Bakos Gergő [gelu] 

Barátos


b dalok
reklamkoho


kulter

 

Please publish modules in offcanvas position.