csütörtök, 01 november 2012 01:00

1705: 1705

Írta:

fokep 1705 albumAz úton. Kavicsnak lenni. Megtisztelő, azt hiszem. 

A mondat közben ponttá válni. Az éjjeli holdban kicsi árnyék lenni. Az emberi fejben pillanatnyi gondolat lenni. Megtisztelő, azt hiszem. De ha nem is, hát baromi jó érzés lehet. Az emlékek villódzó spermák az este méhében. A jelen egy annak hitt eszmény. A mozdulat múló rezdülés, éppen-tett. Halk aposztrof, kegyes kis véletlen, ha úgy tetszik. Neked. Barátom ha vagy, hát kezded már sejteni, miből is állhat össze valami néma harmónia.

Nincs már belül, kívül és a többi nem fontos most, csupán a hangok vannak, a minket körülölelők, ahogyan megbeszélik, hogy ’te, ezek egész jó fejek’. És újra csak ikermagzat vagyok. Magammal maradok, és hagyom, hogy utazzak. Az úton. Kavicsként, pontként, kis apró árnyékként, mind a gondolat. Levélhullatós falvak vonulnak el közben, szórványosan forrófrontok itt-ott, egy kis rosszindulat várható innen-onnan, némi mosolyszerű előfordulhat… A dallam betalál, a harmónia várja, mikor születik újra, az igazságtalanság kegyes hazugság. Megmagyarázhatatlan, ahogy lefelé ereszkedünk a hegyről, mintha nem is mentünk volna nemrég éppen a csúcs felé. És hirtelen kisüt a nap. Sunshine. Ott a legfontosabb. A hideg sohanincsmár. A kötelék örök, az ölelés elfelejtette, hogy van, de jól esik neki a létezés. A napsugár finoman érkezik, a zaj óvatosan kerül, az írás talán értelmet nyer.

„Majdnem két lemeznyi anyagunk gyűlt össze, nehéz volt kiválasztani azt a kilenc tracket, ami végül szerepelni fog a lemezen. Ezek közül hét saját, kettő pedig Dés András-szerzemény.” Kaltenecker Zsolt

Köszönöm, ha idáig eljutottál, ha kitartottál, mondván, hogy azért biztos valami értelmes sül ki ebből a végére… tudod, én hálás vagyok a sorsnak (nevezhetjük bárminek), mert egy olyan családból indultam, ahol jazz bakelitekkel volt tele a szekrény. Persze sok mást is hallgattam, és hallgatok a mai napig. A nyitottság talán a megfelelő szó, amiért a Kaltit is megismertem édesapámon keresztül. Hallott ugyanis egyszer egy zongorás tételt a rádióban (mármint fater), és addig nyomozott, míg ki nem derítette, hogy ki a szerző, milyen zenekar a tulaj. Kaltenecker Zsoltnak hívták a srácot. Ő írta, ő zongorázott benne. Nem volt mese, kellett szerezni egy lemezt. Ennek a neve The crossing volt, és ’99-ben jelent meg. Elképesztő modernitásával, dinamizmusával nem tudtam mit kezdeni, muszáj volt újra meg újra hallgatni, ismerkedni vele, majd pedig kívülről tudni az összes hangját. Ezt sok koncert követte, melyen ott voltam, és megismerkedtem vele személyesen. Először interjú formájában, aztán mára talán mondhatom, hogy bár ritkán találkozunk, mégis barátomnak érzem. Egy nagyon nyitott, nagyon érzékeny, elképesztő szerény és mégis iszonyú intelligens embert ismertem meg benne. Mindez persze most tűnhetne udvarlásnak, vagy mondhatjátok, hogy na, még jó hogy elfogult a csávó. Ezek egyszerűen hozzátartoznak a történethez, amibe csöppentetek.

A helyzet ugyanis az, hogy az 1705 (Kaltenecker Zsolt - Dés András - Piri Béla trió) első lemeze – amiről most éppen kritikát írok – immár a negyedik album, melyen Zsolt együtt játszik Dés Andrással. Béla is hasonlóan régi barátságból való, így abszolút egyenrangú tagokról van szó ebben a jazz trióban, ami nagy szó, úgy gondolom. Elég ritkán érzem ma, hogy egy zenekarban ilyen egység, egyensúly, harmónia, közös szál van a zenészek között. S hogy mi az eredménye mindennek? Hallgatóként én egyfajta feloldozást érzek a mindennapokból, a múltból, a jövőből. Egyszerűen azt veszem észre, hogy csak a pillanatnyi jelent élem, hagyom, hogy utazzam a zongora-ütő-és bőgő rezgésén, és nincs más. Nem létezik semmi, nem lényeges, hogy mi volt néhány napja, vagy pár perccel ezelőtt. Most csak a zene van, és az éppen. Nagyon köszönöm ezt ennek a három embernek, akik fogták magukat, és már szinte magától értetődően kinyitották a szívüket, lelküket, leoldozták a fölösleges sallangokat az egójukról, és odaadták legbensőbb énjüket nekünk – ha úgy tetszik, hagyták, hogy az univerzum lényege átfolyjon rajtuk. Annyit még hozzáfűzök mindehhez, hogy sokan vannak, akik előítélettel viseltetnek a jazz iránt, és skatulyáznak. Sajnos azt kell mondanom, hogy bizony egyfajta tapasztalás és érettség, nyitottság nélkül valóban nem lehet mindezt befogadni, élvezni, érezni. Nem leszólás, nem hibáztatás, egyszerűen csak vélemény, meglátás.



Az 1705 című dal élő változata, ami végül nem került fel az első lemezre

Befejezésül néhány szót arról, honnan is a trió elnevezése. A választ Kalti adta még egy korábbi beszélgetésünk alkalmával: „A név az egyik számunk címe, amit egy 1705-ben készült historikus billentyűs hangszeren írtam. Emellett ez a zenekarnév kicsit hajaz az egyik kedvenc filmem, az Óceánjáró zongorista legendája főhősére, akit 1900-nak hívnak. A filmet azért is szeretem, mert kifigurázza azt a zenei vaskalaposságot, ami sajnos még mindig elég gyakori a jazzben."

Az 1705 lemez novemberben fog megjelenni a Hunnia Records gondozásában. Jó érzés volt megjelenés előtt hallani, és írni róla. Köszönöm Kaltenecker Zsoltnak. Figyeljétek a következő linkeket, és ti is hozzájuthattok az albumhoz!

1705 FACEBOOK
1705 MYSPACE

1705 (2012) tracklist:

01 - Down the Hill
02 - Arzua
03 - Eukalyptus Trees
04 - Witches Everywhere
05 - Indefinable
06 - Sunshine
07 - Prime Numbers
08 - Space
09 - Angels

A cikkelős neve: [stanley]
A cikkelés ideje: 2012.11.01.